Robin és a hajléktalanok

Augusztus 11-én lesz 10 éve, hogy meghalt sokak, talány úgy is írhatnám, mindannyiunk nagy kedvence, Robin Williams, akinek számos nagyszerű filmben nyújtott fantasztikus alakítását őrizzük emlékezetünkben. Biztosan mindenki tud legalább három mozit említeni tőle. És emberként is kivételes volt.

Szombaton ültem az egyik Mars téri padon, vártam a buszt. A mellettem ülő középkorú férfi egyszer csak megszólalt: – Borzalmas az az ember – intett fejével egy rosszul öltözött idősebb férfi felé –, sokáig jött utánam, követett, ez már zaklatás – mondta felháborodva. Rövidebb csend után folytatta: – Nézze, azokhoz is odament, mindenkihez odamegy, kér, nyomul és zaklat. Úgy látom, már jönnek a Mars téri buszpályaudvar biztonsági őrei, jó lenne, ha elvitetnék. Nyugtalanságot okoz, mindenkit felháborít azzal, amit csinál – szólt, bólogattam, vagy egy-két szavas mondattal reagáltam, válaszoltam. – A hajléktalanszállón sem látják szívesen, ha tehetik, nem engedik be – közölte, majd egy kicsit hosszabb hallgatás után, mintegy magyarázatként közölte: – Onnan tudom, hogy én is hajléktalan vagyok.

Nem látszott. Talán csak a szavak keserűségéből, a negatívumok sorolásából lehetett sejteni, hogy bizonyos értelemben sorsa a zaklatóval közös. Robin Williams biztosan neki is szerzett volna munkát, ugyanis általában úgy vállalt egy-egy szerepet, hogy kikötötte: hajléktalanokat is alkalmazzanak a forgatáson, biztosítsanak számukra munkát. Így próbált segíteni, hogy visszatérhessenek az életbe, a méltóságteljes életbe. Mert nemcsak színészként, emberként is kivételes óriás volt. Padtársamnak, az őt zaklató sorstársának, sőt, mindenkinek szüksége lenne pár Robin Williamsre.