Kései könnyek

Mind ugyanazt az életet éljük, és mégis teljesen mást. Ugyanazok az érzelmek – öröm, bánat, szeretet, szerelem, lelki fájdalmak és gyötrődések, féltés, féltékenység, remény – érnek minket, csak más helyzetekben és másokkal éljük meg. Ilyen a gyász is. Többször tapasztaltam, hogy nem mindig tudok sírni, amikor „kellene” és „illene”, bár az elhunytat nagyon szerettem, fáj, hogy már nincs köztünk. Velem.

Ez történt, amikor több mint 20 éve meghalt a kutyánk, a szürke német tacskó, Zsülike. Tizenhét éves volt. Dolgoztam, egyik sporteseményről rohantam a másikra, gyártottam a tudikat. Úgy emlékszem, szüleim felhívtak, elmondták mi történt, utána kicsit szétestem, de menni kellett a következő meccsre. És írni, írni és írni. Hazaérve láttam, kis teste mozdulatlanul feküdt az ágyon – mintha pihenne. Ládába, „koporsóba” raktuk kedvenc játékaival és csokikkal, alig beszéltünk közben. Üllésen, barátunk kertjében temettük el. Nem sírtam.

Szerdáról csütörtökre virradóra álmomban átéltem – mert a valóságban nem voltam ott – a halálát. Láttam, hízeleg, nehezen jár, próbál felkapaszkodni a kanapéra, segítünk neki, fekve eszik valami apró szemű ételt, majd elalszik – örökre. Arra ébredtem, hogy könnyes a szemem. Felültem az ágyon, nem gyújtottam villanyt, a sötétben néztem körbe, keresve korábbi kedvenc helyeit. Talán őt. Visszafeküdtem, azzal a megnyugvással: megtörtént, sírtam, elsirattam. Persze, azóta már többször, de ez marad igazán emlékezetes, azért is mert újra találkozhattam vele. És még élt...

Nem akarok valamilyen óriási igazságot, okosságot írni, ilyenkor felesleges. Talán csak annyit: a könny nem vész el, nem marad bennünk – mert a fájdalomnak távoznia kell. Bár tudjuk, a sírás, a megkönnyebbülés után is velünk marad.