Példaképek

Szégyellem magam. Mindennap többször panaszkodok, morgok magamban vagy másoknak. Fáj a lábam, a fejem, felbosszantott az ismerősöm, nem értem el a buszt, vagy szaladni kellett, hogy ne maradjak le, kifulladtam, elegem van, egyébként is mindenki menjen a fenébe! Ezzel nem vagyok egyedül, ezt a „rituálét” naponta többször ismételjük, olykor rálicitálva beszélgetőtársunkra, bizonyítva (érezve), minket kell jobban sajnálni, mi vagyunk a balszerencsésebbek, a betegebbek.

Nem kell sajnálni senkit. Mert az, bár pillanatnyilag segít, megkönnyebbülünk, és jó hogy valaki, valakik együttéreznek velünk, osztoznak sorsunkban – de ez inkább lehúz, mint felemel. Össze kell szorítani a fogunkat, vagy nevetni egy jót saját balfékségünkön (akad erre kevésbé árnyalt, de jobban kifejező szó…) és menni tovább, ne szálljunk be a „ki a legszerencsétlenebb” versenybe. Felesleges. A négylevelű lóhere ott van mindenkiben. És keressünk példaképeket, például a paralimpián. Számos kategóriában, testi és szellemi hátránnyal rendelkező fiatal és idősebb verseng, versengett egymással Párizsban. Már az is csoda, hogy sportolnak – akaratban nagyon erősek –, és többen közülük valamiben a legjobbak lettek a világon. Mert nem az önsajnálatot választották. Legyünk őszinték, sokunknál több okuk lenne rá. De nem temették magukat, az életet választották. Mint az a 17 éves indiai lány, Sheetal Devi, aki kezek nélkül vált nagyszerű íjásszá és lövi sorra a tízeseket. Keressenek rá a neten, olvassanak róla – erőt ad.

Példaképek – ő és valamennyi paralimpiai társa. Rá, rájuk szavazok, köztük a fantasztikus magyar sportemberekkel. Most megfogadnám, hogy soha többé nem panaszkodok, de nem teszem. Úgysem tartom be. Nincs elég akaraterőm, gyenge vagyok hozzá...