A víz emberi

A víz emberi. Úgy is viszonyulunk hozzá. Szeretjük vagy gyűlöljük, félünk tőle, előfordul, hogy hiányzik, kevés, de olykor nagyon sok, és elegünk van belőle. Civilizációkat éltetett – Tigris, Eufrátesz, Nílus – és pusztított el, épít és rombol, rombol és épít. Az árvíz mindkettőt teszi.

Az 1838-as Pest-budai és az 1879-es nagy szegedi árvízről nem lehetnek emlékeink, de a folyóknál fekvő települések lakói valószínűleg mindannyian őriznek valamilyen képet, érzelmet, olyan időből, amikor a víz, a folyó kilépett a medréből. Magam többször felidézem az egyik ilyet: a Sajtóház még a Stefánián volt, a Tiszát megfogta a gát, de több helyen megjelentek buzgárok – amiket homokzsákokkal körbevettek –, és féltünk, mi lesz, ha elönti a teret. Nem történt meg.

Vissza a 19. századi Tiszához: akkor Szeged elpusztult, 60 ezer ember vált otthontalanná és több mint 150-en váltak a víz, a szeretett Tisza áldozatává. Viszont a város mai arculatát az ezt követő újjáépítésnek, az összefogásnak, az európai adományoknak köszönheti. Mert a bajban segítünk egymásnak – most is, korábban is. Akadt szegedi, aki a 2013-as fővárosi árvízi védekezésen dolgozott. A Duna ezúttal is „rakoncátlankodott”, veszélyt, félelmet okozva egész magyarországi szakaszán. Sok ember elhagyni kényszerült otthonát, veszni értékeit és még bizonytalan, mikor térhetnek oda vissza. Bizonyára ők is kapnak majd segítséget a biztosítókon kívül az önkormányzatoktól, barátaiktól és ismerőseiktől. Mert a bajban segítünk.

Még izgulhatunk, az apadás lassú, de várhatóan a héten levonul az ár. Ha megtörténik, akkor megnyugszunk, megkönnyebbülünk, talán megbocsátunk. Hiszen tudjuk, a víz nemcsak pusztulást, életet is jelent. Ha kell, segít. Mert a víz is emberi.