Segíteni kell

Ültem a buszon. Esetemben ez nem különleges, a Volán társas gépjárműveivel jutok el „településeimre” a kisteleki járásban. Mindig történik valami, emlékezetes és feledhető, látni érdekes figurákat, az emberhez bóbiskolva is eljutnak szavak és mondatfoszlányok, kibontakoznak sorsok. Legutóbb mögöttem ült két idősebb nő, és akaratlanul is hallottam mindent. Egyikük arra panaszkodott, minden nagyon drága, nem tud kijönni a nyugdíjából – 100 ezer alatti összeget említett –, és a krumpli kilója is 3-400 forint, már a piacon is. – A következő két hétre van 13 ezer forintom, a harmadik héten már nem tudom, mit eszek – mondta. 

Én azt sem tudom elképzelni, hogy az említett két héten mi kerül az asztalra. A tányéron és az evőeszközön kívül. Szegedre érkezve a Mars téren odalépett hozzám egy meghatározhatatlan korú, inkább fiatal nő, a gyermekéről mesélt, az arcán mutatta a sérülést, pénzt kért – adtam. Nem sokat, pár forintot, amennyi apróm a bevásárlás után maradt. Sokan mondhatják, balek. Igen, előfordult, hogy olyannak is adtam, aki átvágott. Pofátlanul, legközelebb is odajött, de egynél többször engem sem lehet hülyének nézni. Viszont azt sem tudom levetkőzni, hogy a nálam rosszabb sorban lévőn, élőn segítsek. Volt akitől megkérdeztem, mert nem volt egyértelmű, hogy kéreget, adhatok-e pár forintot. Az igen nem lepett meg.

Jó lenne mindenkinek segíteni. Illúzió? Lehetetlen? Igen, tudom. És vannak olyan helyzetek, amikor nem is tudunk, a buszon sem nyújthattam hátra a néninek pár száz forintot. Ez van. Mégis egyfolytában a Prognózis együttes dalának refrénje kattog az agyamban: „Ne csak a saját életedet éld! Másokat is láss, ha indulnak feléd! Oszd meg ami jó, oszd meg ami szép! Ne csak a saját életedet éld!” Ámen.