A nyár hősei

Peti vállát mától jó ideig nem húzza majd a nehéz iskolatáska, esze és szíve sem kerül konfliktusba az elkövetkezendő bő két hónap során a ház előtt. Beköszöntött immár a vakáció, az esztendő diákszívek számára legkedvesebb, várva várt időszaka. Azonban a kisiskolások szüleinek öröme már általában jóval mérsékeltebb. Igencsak sok fejtörést tud a legtöbb családban okozni, hogy abban a tíz hétnyi végtelen szabadságban ki is vigyázzon a gyerekre. A legolcsóbb, egyhetes, napközis táborok díja is harmincezer forint fölött van, úgyhogy mélyen a zsebbe kell nyúlni, ha az egész nyári szüneti felügyeletet táborokban szeretné megoldani egy család. 

Az ismerősi körömben sokkal gyakoribb, hogy a nagyszülők vállalják az örömteli, ugyanakkor sokszor igencsak fárasztó feladatot. Mosollyal az arcukon vizsgáznak jelesre minden unokával töltött napon szeretetből, törődésből, türelemből, kitartásból és odaadásból. Mindig elismeréssel nézem nyaranta a nagymamákat és nagypapákat a játszótereken, a fagyizókban, a strandokon, az unokákkal kézen fogva a boltokban, a piacon vagy csak a városban lődörögve. Akik számára a játékkonzol vagy az okostelefon nyomkodása nem számít kielégítő  programnak. Otthon pedig sülnek sorra a palacsintahegyek és az ínycsiklandó sütemények, szépül a kert, a papával megy a bütykölés, rotyog a lekvár, pörögnek a kártyalapok az asztalon, az agykerekek a barkochbában, a számok a bújócskában, a dobókockák a játéktáblán, a focilabda a fűben. Este pedig már fáj a derék, sajog a térd, zsong a fej, de „persze, hogyne, alig várjuk, hogy holnap is jöjjön, és szóra sem érdemes, nem kell megköszönni, mert a gyerek öröme bőven elég köszönet!”. Számomra egyértelműen ők a nyári szünet legnagyobb hősei.