Majdnem sikerült

Perjés Kálmán segéd-gépzsírozó némi bizsergést érzett úgy deréktájt, vagyis inkább valamivel lejjebb. Meccsnézés közben még sosem történt vele ilyen – no meg egyébként sem már egy jó ideje. Arankával nem állnak jól a dolgok (mondhatni szó szerint), évek óta egymásra se néznek. Erre most itt ez a ficergés, a vér cammogva megindul a barlangos testek felé, amint a képernyő sarkában az óra közelít a 90. perc felé.

Ha nem nyer a magyar válogatott, akkor szégyenszemre húzhatnak haza az Eb-ről. Végre! Jól a helyükre kerülnek ezek az elkényeztetett, zseléshajú, tetkós hülyegyerekek. Egy kis szaladgálás meg rugdosódás, utána meg egyből csippan az esemes, zsebben a nagy lé.

Bezzeg neki 12 órát kell lehúznia a gyárban. Ahhoz ember kell! Aki éhgyomorra is beveri a féldekás szilvát reggel 6-kor, hogy bírja a melót. Jó, mondjuk nem ért semmihez, a nyolc általános is csak nagysokára lett meg, de mi az, belerúgni egy labdába? Azt ő is tudná. Ha akarná.

Ezek még ennyit se tudnak. De mindjárt vége, fűzte tovább a gondolatot, miközben egyre határozottabban érezte azt a régvolt állapotot az ölében.

Ráadásul, ha kikap a magyar válogatott, agyalt tovább, akkor Orbán szomorú lesz, ha pedig Orbán szomorú, akkor én boldog vagyok. Jobb lesz az életem, állt össze a fejében a nagy világmegfejtés. Fél szemmel körbesandított a leharcolt nappalin. Igyekezett nem tudomást venni az áporodott levegőről, a kikopott bútorokról, a maszatos üvegű vitrinből szomorúan rábámuló porcelánőzikéről. Már nem kell sok a boldogsághoz, ez már majdnem a 100. perc.

Rég le kellett volna fújni. Ezek még itt szaladoznak. Na, majdnem elcsúszott, de beadja. Amaz el se éri. Amott meg jön egy szőke gyerek. Mi az Isten?! Hát, hogy lehet így nyerni?

Ahogy a vér az agyába tolult, úgy máshová már nem jutott belőle. Pedig majdnem sikerült.