JEGYZET – Fityisz

Régmúlt idők emlékein merengeni sokak szerint inkább kifejezetten kínos, mintsem élvezetes tevékenység; mások meg örömmel fürdőznek a jelent átszínező korábbi életesemények hangulatában. Ismerősnek tűnő hangok, egy fülbemászó dallam, vagy egy illat – mind kellemes pillanatok felidézői, sőt, állítólag unásig ismert, imádott filmeket nézve is ugyanazt az egyszer már megélt kitörő élményt hajszoljuk. Némelyek szerint régmúlt dolgokra vágyni blama, netán menekülés, illik kinevetni, vagy negatív jelenségként feltüntetni. Élj a jelenben, ne a múltban, hangzik a passzus. Koncentrálj, a ma élményeitől legyél vagy ne legyél jól. Ám szakértők szerint nosztalgiázni kimondottan egészséges, enyhít a stressz szorításán, menedéket nyújt, örömtelibbé teheti a nehezebb napokat. Egyszerűen segít jól érezni magunkat kevésbé derűs napokon. 

A párhuzam talán távoli, mégis ez jut eszembe: számtalanszor megróttak már félidegen, félismerős körökben, mert beszélgetés közben magam előtt átkulcsolt karokkal hallgattam a másikat. Számon kérték elhatárolódásom egyértelmű jelét, jól tartja magát ugyanis a kizárólagos vélekedés, hogy ez a gesztus az elutasítás, a bezárkózás, netán az érdektelenség, vagy éppen a bizonytalanság jele. Ki mit vett éppen magára. Hittem a szavuknak, szociális kényszertől hajtva és felülbírálatlanul próbálva alkalmazkodni a „szabályhoz”: ne tedd. Mígnem valahol, és sajnos nem tudom felidézni, hol, de azt olvastam: a karba tett kéz talán egy kedves, békés, olykor önnyugtató gesztus magunk felé, de semmiképp sem mások ellen. Lehet, hogy ez is csak egy fake news? Tudják mit? Nem érdekel: ez a magyarázat jóval kevésbé frusztráló. Előkapok egy karcos régi hanglemezt, és karba tett kézzel, mosolyogva, csengőfrász nélkül várom, hogy kolompoljon a kapun valaki.