A vásárhelyi iskola és az 1960-as évek kultúrpolitikája

A vásárhelyi iskola – a magyar újrealizmus című kötet az 1953 és 1970 közötti évekre koncentrálva megkísérli bemutatni, milyen kultúrpolitikai közegben jött létre és működött az úgynevezett vásárhelyi iskola, illetve, hogy az alkotók miként jelentek meg az országos képzőművészeti szcénában. A hiánypótló, képekkel gazdagon illusztrált tanulmányt nemrégiben a fővárosi Írók boltjában mutatta be, illetve járta körbe a korszakot – részint személyes anekdoták mentén – a szerző Tóth Károly, Tóth Árpád, a Neon Galéria tulajdonosa, Nagy Imre művészettörténész, a Tornyai János Múzeum nyugalmazott igazgatója, illetve Fehér László Kossuth-díjas festőművész.

Elvárások és valóság a művészetben
 

Mint elhangzott, a tanulmányon túl a gondosan beválogatott művek bemutatják, hogy a vásárhelyi művészek krónikásként miként fogalmazták és örökítették meg a vidéki élet alapjait az 1950-es évektől kezdve fokozatosan átíró társadalmi változásokat.

A korai Kádár-korszak kultúrpolitikája fontos szerepet szánt a hódmezővásárhelyi művészeknek: részint a munkás-paraszt összefogás megélésének lehetőségét látta egy fiatal, baloldali művészekből álló csoportosulásban. Egyúttal elvárta az 1958-60-ban befejezett erőltetett mezőgazdasági kollektivizálás, a termelőszövetkezeti rendszer pozitív bemutatását, támogatását. Ám a fiatal helyi művészek realista valóságábrázolása nem volt mentes a kritikai hangvételtől sem.

– mondta Tóth Árpád galériatulajdonos.
 

Hosszúra nyúló útkeresés
 

A szocialista realizmus elveit már meglehetősen korán számon kérték az alkotóktól. Mint ahogyan Tóth Károly tanulmányában írta: a vásárhelyi művészek országos és helyi szinten nemcsak támogatással, hanem rendszeresen kritikával is találkoztak, ami jól mutatja a formálódó Kádár-korszak működési mechanizmusának összetettségét és sokrétűségét.

Az egyik legkorábbi kritikaként, az 1959. évi Vásárhelyi Őszi Tárlat megnyitóján Aradi Nóra művelődésügyi minisztériumi osztályvezető, a korszak meghatározó művészettörténésze megemlítette, hogy az útkeresés túl hosszúra nyúlik, és ebben a kísérletezésbe a forma túlsúly túlhangsúlyozása kap teret a tartalom rovására. Nem érzik a művészek a paraszti életben végbemenő változást, általában a mezőgazdasági kor fordulójának pillanatait, jogos tehát a művészekkel műveikkel szemben konkrétabb igényekkel fellépni. A művészettől maxistább programot, a téeszesítés bemutatását és az 1958-as népi írók ellen hozott párthatározat szellemében a népi-narodnyik iránytól való nagyobb elhatárolódást várt volna el. 

Ez a konfliktus Szalay Ferenc esetében majdnem a Derkovits-ösztöndíj megvonásáig fajult. Szalay hatvanas évekbeli ikonikus képei a termelőszövetkezetek világát különleges látásmóddal ábrázolják: míg a TSZ-vezetőség arcain a fásultság és a semmibe révedés fedezhető fel, addig a beszervezési papírt aláíró idős parasztember megrendültsége, valamint feleségének kezébe temetett síró arca egy család és egy korszak tragédiáját szimbolizálja.
 

A szocialista ellenesség büntetése
 

Hasonló helyzetbe keveredett Fehér László festőművész is. Mint elmesélte, 1972-ben még elsőéves főiskolásként vett részt Szabó Iván fantasztikus atmoszférájú hódmezővásárhelyi művésztelepén. A politikai kérdésekkel csak valamivel később, már önálló alkotói útját járva találkozott.

– elevenítette fel a művész. Mint mondta, Szalayhoz hasonlóan tőle is majdnem megvonták ösztöndíját, végül mesterei közbenjárására csökkentett összeget kapott, és évekig nem kerülhetett közgyűjteménybe alkotása. Fehér döbbenetesnek nevezte azt, ahogyan a hatalom a kezében tartotta a kultúrát; tanácselnökök határozták meg, hogyan gondolkodjon egy művész.
 

Vásárhely csillaga újra fent
 

Nagy Imre művészettörténész már az általa – a vásárhelyi Tornyai János Múzeum kezdő művészettörténészeként – személyesen is megélt korszakot elevenítette fel, amikor az Őszi Tárlat és a vásárhelyi művészet inkább már szitokszó volt a 1980-as évek második felében a művészeti közbeszédben.

– magyarázta.