Hajléktalan olvasás

Életem újabb szeletébe avatom be az olvasót, amihez lehet, semmi kedve, de 1600-1700 karakternyi, leütésnyi türelmet még szavazzon meg nekem. Ekkora egy átlagos jegyzet lapunkban. Szóval, nagyon szeretem a könyveket, sokat és sokféle műfajút olvastam, és bizony az áruk emelkedésével egyre kevesebbet vásároltam, vagy keresek olcsóbbat – ez számomra 500-tól 1500 forintig terjed –, és kihasználom azokat a lehetőségeket, ahonnan ingyen vihetők el kötetek, persze hozni is illik helyettük. Ilyen van például Hódmezővásárhelyen a Kossuth téri egykori újságos pavilonban, három gyálaréti buszmegállóban és az Indóház téri vasútállomáson.

Utóbbi helyen láttam olyat, hogy viseltes öltözetű férfi nagy fekete zsákba gyömöszölte a könyveket, válogatás nélkül, sokat – gyanítom nem olvasni vitte – és olyat is, hogy az ottani fotelekben, melegben, kényelemben pihentek, aludtak a hajléktalanok. Őket sem a könyv érdekelte. De megértem, kisebb gondjuk is nagyobb annál, amikor az sem biztos, hogy másnap is ehetnek, ihatnak valamit, hogy hol hajthatják álomra fejüket, pihentethetik élet kínozta testüket (a hajléktalanszállóra nem mindegyikük megy szívesen, mert, mondják, hogy kirabolják őket sorstársaik, illetve ittasan általában nem engedik be). Ezért ha kérnek és adunk nekik, azt nem könyvre költik.

Akad kivétel. Többször láttam a Tisza Lajos körúti evangélikus templomnál a padra „költözött” bizonytalan korú férfit könyvvel a kezében, elmélyülten és figyelmesen olvasva. Csak egy pillanatra nézett fel, megérezve, valaki „bámulja”, aztán tekintete visszatalált az egymás után sorakozó, történetet alkotó betűkhöz. Akár az övé is lehetne. Valószínűleg, számára így teljes az élet. Olvasás közben, egy másik világban még annak érezheti magát, ami valójában – embernek. Ez lehet a titka? A titkunk?