Az emlékezés napjai

November elseje és másodika. Elhunyt szeretteink mindig eszünkbe jutnak, nemcsak mindenszentek és halottak napja alkalmából, de ilyenkor megtelnek a temetők élőkkel. Hiányozni fogok, és nem azért, mert érzéketlen vagyok – legalábbis remélem.

Messzi temetőkben

A történet egyszerű: családunk tagjai, rokonaink Budapesten és Miskolcon pihennek a sírkertekben, nem a szegedi belvárosi temetőben; a szülőkkel, édesanyámmal és édesapámmal hárman „keveredtünk” Szegedre. Anyu 2015-ben, apu 2019-ben hagyott itt. Hogy ők hol nyugszanak? Biztos erre is többen emlékeznek a korábbi írásokból: urnában vannak otthon a Retek utcai lakás nagyszobájának – legalábbis az erkélyesnél nagyobb… – asztalán, egymás mellett, virágokkal és koszorúkkal. Először apu döntött úgy, anyut nem temetjük el, hazahozzuk. Éppen az előzőek miatt, messze fekszik a família többi tagja, és valószínűleg azért is, mert nem lett volna pénzünk egy tisztességes, méltó búcsúra. Nehéz ezt leírni, de ha elhallgatnám, akkor is így és igaz lenne. Amikor pedig apu költözött el a fájdalommentes világba – már biztos, nagyon várta – egyértelmű volt, hogy mellette a helye. Bár mellette úgy is lehetne, ha közös helyen, urnafalban vagy sírban lennének együtt. Gondoltam már rá, de ez eddig mindig ennyiben maradt.

Halottak napja otthon

Ott vannak, ott maradtak velem – ezért nem kell a sírjukhoz mennem. Ebből nem következik, hogy a lakás olyan mint egy temető. Persze, sokszor nagy a csend, a légy zümmögése mellett azt is hallani, amikor a napenergiával működő kis figurák keze-lába mozog, ha rájuk süt a Nap. Nem halotti a csend. Hogyan is lehetne, mikor Ők továbbra is velem vannak – bennem élnek tovább. Most csak annyi változik a hétköznapokhoz képest, hogy meggyújtok pár mécsest és csendben emlékezek.