Átalakul

Az egyik makói lakótelepen nőttem fel. Annak idején, emlékszem, senkinek nem volt problémája a garázzsal, hiszen autója is csak kevés embernek volt. A mi első kocsink egy mustársárga Trabant volt – öt évet kellett rá várni. Ki gondolta akkoriban, hogy egyszer majd be lehet sétálni az autószalonba, és válogatni a modellek közül? Nagyjából senki, így aztán garázs is csak néhány épült. Sőt, mifelénk az is előfordult, hogy lebontottak közülük párat. A háztömb előtti parkolókban meg többnyire tollaslabdáztunk, fociztunk. Utóbbit bánta is néhány ablaküveg a földszinten.

A garázs nem sokkal több

Mondják, ha visszalátogatunk a gyermekkori emlékek helyszínére, általában rá sem lehet ismerni. Az én esetemben ez azért csak részben igaz, mert a mai napig is gyakran járok arra, így a változások a szemem előtt zajlottak. Mindenesetre ahol annak idején a bőrt rúgtuk, most gépkocsikat látok egymás mellett szorosan állva. Akinek van kocsija, többnyire a szabad ég alatt tartja, ugyanis hiába ugrott meg az elmúlt évtizedekben a járművek száma, garázs nem lett több. Pontosabban – mesélik az ott lakók – néhány épült az egyik lakótelephez közeli utcában: befektetésként, külön bejárattal. Ki is bérelték mindet azonnal. 

Így a legkevésbé sem meglepő, hogy az ingatlanos azt nyilatkozza: Makón a legegyszerűbben örökléssel lehet garázshoz jutni. A kocsiállomány gyarapodását kevéssé követte a garázsoké, így aztán valóságos árrobbanás szemtanúi lehetünk ezen a piacon, és nem csak a Maros-parti városban. A papírjaguárokat nagyrészt nyugati kocsik váltották le – most az elhelyezésük a gond, nem a beszerzésük. Úgy látszik, a hiányra is igaz, hogy nem vész el, csak átalakul.