Sánta galamb

A szegedi Indóház téri vasútállomás háromféleképpen jelenhet meg a helyi lakosok életében: van, aki már járt ott, van, aki rendszeresen jár, és van, aki majd járni fog. Aki figyelmes, észrevehette, hogy több szárnyas is beköltözött az épületbe – eleséget kéregetnek az utazóktól –, köztük egy sánta galamb. Lehet, hogy sokan nem figyelnek rájuk, hiszen aki az emberekre vár, nem mindig veszi észre a galambokat. 

Padon ülve

Az egyik emeleti padon ültem, olvastam, amikor felém jött egy galamb, amelynek mozgása olyan, mintha rollerezne. Sérült, vagy – ahogyan megfigyeltem – nem teljesen kifejlődött, deformált, csonka lába nem éri a talajt. Olyan volt, mintha azzal hajtaná magát előre. Odaért, és rám nézett. A táskámban volt nápolyi; picit letörtem belőle, apróra morzsoltam, és odaadtam neki. A zacskó nyitásának neszére egy másik galamb is felfigyelt, és elindult felénk. Nem akartam, hogy elvegye a morzsákat a sántikáló testvérétől, ezért felálltam, és elkísértem, hogy távol tartsam. Ez a jelenet még egyszer megismétlődött. Nevetséges? Lehet. De úgy gondoltam, hogy védelemre szorul, hogy jóllakhasson. Hülyeség? Talán. De már megtörtént, és nem bántam meg.

Sánta galamb és Deszk

Hétfőn a deszki óvodában jártam, ahol az ovisok játszva tanulták, mi a barátság, és hogyan működnek az emberi kapcsolatok – már most is, és majd a jövőben is. Ekkor eszembe jutott a sánta galamb, akit evés közben védtem. Arra gondoltam, hogy mindannyian rászorulunk erre a védelemre, különösen a kicsik. Mert ők is sánta galambok, akik még bizonytalanul közlekednek – „lökik magukat előre” –, de idővel megtanulnak járni, sőt repülni is. Mint ahogy a galamb is tud repülni. De ha nem tudna, akkor is galamb maradna, és közéjük tartozna.

Ha legközelebb a vasútállomáson járunk, figyeljünk a galambokra. És észrevesszük az embereket is.