Filmkritika: Agysejtbúcsú extra

Tulajdonképpen egész jól indul a film: a jegygyűrűvásárlástól rettegő főhős rémálmaiban megjelennek a több százezer forintokra rúgó ékszerek, amitől a férfi csakhamar felriad az álmából. Aztán jön a lánykérés jelenete, és még az is tűrhető színvonalat hoz. A cselekményben a bonyodalmat az jelenti, hogy a férfinek nincs elég pénze ahhoz, hogy kibérelje a lagzi álomhelyszínét – azt a helyet, amiről az újdonsült menyasszony ábrándozik. Ennek ellenére a férfi rámondja az áment a méregdrága helyszínre, és megörül, amikor arról értesül, hogy egy igazán jól sikerült legénybúcsúval ingyenessé tehető a rezidencia bérlése. Pusztán annyi a dolguk, hogy bizonyos feladatokban felülkerekedjenek a rivális legénycsapaton, akiknek ugyancsak a helyszín megszerzése a céljuk. Hősünk tehát – barátok híján – felkeresi néhány volt osztálytársát, sőt meghívja saját apukáját is, hogy teljessé tegye a csapatot. Kezdődhet is a móka!

Sajnos azonban nem móka és kacagás kezdődik, hanem szenvedés – legalábbis a nézők számára. Hagymázas álmaiban a Legénybúcsú extra valamiféle magyar Másnaposok szeretne lenni, egy olyan haverfilm, aminek minden pillanata szórakozott derűt sugároz. Ez viszont sajnos nem jön össze neki. Megannyi jobbnál jobb magyar film után szinte törvényszerű volt, hogy jöjjön egy magyar film, ami egyenként pusztítja el az agysejtjeinket. Nehezen érthető, hogy az a rendező, Rózsa Gábor, aki másfél éve még összehozta az egészen élvezetes Mentés másképp-et, hogy süllyedhet ilyen mélyre. Vajon hogy gondolhatta, hogy ebből bármi jó is kisülhet? A filmben elhangzik egy mondat a főhőstől: „ha lenne pénzem, nem csinálnám ezt a sz.rt”. A figurát játszó színész, Virsinszki Zoltán ugyanezt mondhatja el saját magáról, ahogyan kollégái is, élükön az egyetlen nagy névvel, Kálloy Molnár Péterrel. Az, amit a színészek produkálnak, nem színészet, de még csak nem is ripacskodás, hanem idétlenkedés. Van egy jelenet a filmben, amelyben a szabadulószobában bóklászó hőseink rátalálnak egy kikötözött meztelen nőre, akiben a saját anyjára ismer rá az egyik csapattag. Azt kérdezi a nőtől, hogy „anya, te mit keresel itt?”. A nő csak annyit felel: pénzt. Mással aligha lehet magyarázni, hogy ebben a fércműben ki mit keres. 

A Legénybúcsú extra olyan szintre emeli (vagy inkább mélyíti) a bugyutaságot, hogy amikor naivan azt hiszed, ennél már nincs lejjebb, jön a következő jelenet, ami újabb szintet lép a hülyeség feneketlen mélységeiben. Nincs tehát valódi mélypontja a filmnek, mert az egész film egy óriási mélypont. Még a faék egyszerűségű sztori elmesélésébe is beletörik a bicska, olykor annyira nem követhető, mikor mi történik éppen. A komikumot tekintve az obszcén és az abszurd humor váltja egymást, és mondanám, hogy mindez messzemenőkig kisiskolásszintű, de egyrészt nem akarom megsérteni a kisiskolásokat, másrészt nekik végképp nem ajánlom ezt a förmedvényt, mert sokszor ízléstelen és alpári. A felnőtt nézőnek „csak” fárasztó és bosszantó az, ami a vásznon folyik. Ami egy kicsit is emlékeztet egy normálisan elkészített, átgondolt filmre, az a már említett kezdőjelenet és a befejezés. 

Szerencsére a film vége kellően meglepő (és komoly) ahhoz, hogy említésre méltassuk, és azt bizonyítja, hogy valahol a mélyben az alkotóknak igenis volt szilárd koncepciójuk, csak ez menetközben elsikkadt a sok-sok idétlenkedés közepette.