Filmkritika: A nemzet aranyai

Pedig a film eleje némi aggodalomra adott okot. Madárperspektívából látjuk Budapestet, és azt, ahogyan az uszodák épületei bearanyozódnak. Ekkor arra gondoltam, hogy ha most két és félóra tömény pátosz vár rám, akkor kár ennyi időt szánni az alkotásra. Szerencsére a rendező, Zákonyi S. Tamás is úgy gondolta, hogy a film további részében kerüli az érzelgősséget, és inkább arra a kérdésre keresi a választ, miért is volt a világ legjobbja a kétezres évek magyar vízilabdája.

Nézzük a tényeket: ez idő tájt a magyar csapat egymást követő három olimpián is diadalmaskodott, mialatt bezsebelt egy világbajnoki aranyat és két vb-ezüstöt. Mondani sem kell, hogy mindezek világraszóló eredmények, példátlan sikerek voltak. Tönkrevertük a világot. Cinikus filmkritikus énem vissza is tér az eredeti kérdésfelvetésekhez, hiszen ezek után könnyű olyan filmet készíteni, ami inspiratív és izgalmas. Zákonyi dokumentumfilmje él is a lehetőséggel, és egy olyan alkotással örvendeztet meg bennünket, amely méltó a nemzet aranyaihoz. 

Telt házas vetítésen volt szerencsém látni a művet, amelynek a végén a publikum állva tapsolt. Persze gyanítom, a taps itt sem elsősorban magának a filmnek szólt, hanem azoknak a hősöknek, legendáknak, akik a pályafutásukkal egy évtizednyi sporttörténelmet írtak. Ha voltak magyar sportolók, akiknek már nagyon kijárt egy dokumentumfilm, azok pont a pólósaink. (Felkészülnek az evezőseink meg a vívóink!) Zákonyi filmjének az a legnagyobb érdeme, hogy ahhoz hasonló közösségi élményt képes nyújtani (legalábbis egy mozivetítés alkalmával), mint egy baromi izgalmas vízilabda-mérkőzés. Akik annak idején is végigizgulták ezeket a meccseket (például jómagam), azoknál a nosztalgia érzése még inkább fokozza az élményt; a fiatalabb nézők pedig keresve sem találhatnak A nemzet aranyainál jobbat ahhoz, hogy végre megismerjék e korszak legnagyobb sportembereit.

Amikor épp nem archív meccsfelvételeket nézünk, akkor a legendák interjúit hallgatjuk. 15-20 év távlatából mesél az eseményekről – többek között – Szécsi Zoltán, Kiss Gergely, Kásás Tamás, Biros Péter, Madaras Norbert, Molnár Tamás, Steinmetz Barnabás és Kemény Dénes. A film megszólaltatja a 2020-ban elhunyt Benedek Tibort is, sőt Zákonyi a filmet neki dedikálja, azaz A nemzet aranyai nem kizárólag az aranycsapatról szóló dicshimnusz, hanem emléket állít Benedeknek is.

Az alapanyag maga a sporttörténelem, úgyhogy aligha lehet olyasmiről beszélni, hogy a film bárhol is leülne, urambocsá érdektelenné válna. Cserébe izgalmasabbnál izgalmasabb részeket dögivel találunk. Ilyen pillanatok, amikor a volt szerb sztárjátékosok nyilatkoznak a múltbéli eseményekről. Vagy amikor az amerikaiak legjobbja őszinte csodálattal beszél a magyarokról. A végére persze valamennyi külföldi interjúalany ahhoz a végkövetkeztetéshez jut, hogy abban az évtizedben a magyar férfi vízilabdánál bizony nem volt jobb a világon. Mennyei zene a füleinknek.

Mindenképpen fel kell hívnom a figyelmet arra, milyen sziklaszilárd koncepció húzódik végig az alkotáson. Arról már volt szó, hogy a film mindig vissza-visszatér Benedek Tibor jelentőségéhez (ez volt a mű egyik célja), most a másik célt is meg kell említeni. A nemzet aranyai azt bizonyítja be, hogy válogatottunk nem egyénieskedő sztárokból állt, hanem igazi csapatemberekből. Ez az, ami végül a szerbek, illetve az egész világ fölé emelte a Kemény-legényeket. 

10/10