Filmkritika: Több mint sporttörténelem

Pedig a film eleje némi aggodalomra adott okot. Madárperspektívából látjuk Budapestet, és azt, ahogyan az uszodák épületei bearanyozódnak. Ek­­kor arra gondoltam, hogy ha most két és fél óra tömény pá­tosz vár rám, akkor kár ennyi időt szánni az alkotásra. Szerencsére a rendező, Zákonyi S. Tamás is úgy gondolta, hogy a film további részében kerüli az érzelgősséget, és inkább arra a kérdésre keresi a választ, miért is volt a világ legjobbja a kétezres évek magyar vízilabdája. Nézzük a tényeket: ez idő tájt a magyar csapat egymást követő három olimpián is diadalmaskodott, mialatt bezsebelt egy világbajnoki aranyat és két vb-ezüstöt. Mondani sem kell, hogy mindezek világraszóló eredmények, példátlan sikerek voltak. Tönkrevertük a világot. Cinikus filmkritikus énem vissza is tér az eredeti kérdésfelvetésekhez, hiszen ezek után könnyű olyan filmet készíteni, ami inspiratív és izgalmas. Zákonyi dokumentumfilmje él is a lehetőséggel, és egy olyan alkotással örvendeztet meg bennünket, amely méltó a nemzet aranyaihoz. 
Telt házas vetítésen volt szerencsém látni a művet, amelynek a végén a publikum állva tapsolt. Persze gyanítom, a taps itt sem elsősorban magának a filmnek szólt, hanem azoknak a hősöknek, legendáknak, akik a pályafutásukkal egy évtizednyi sporttörténelmet írtak. Ha voltak magyar sportolók, akiknek már nagyon kijárt egy dokumentumfilm, azok pont a pólósaink. (Felkészülnek az evezőseink meg a vívóink!) Zákonyi filmjének az a legnagyobb érdeme, hogy ahhoz hasonló közösségi élményt képes nyújtani (legalábbis egy mozivetítés alkalmával), mint egy baromi izgalmas vízilabda-mérkőzés. Akik annak idején is végigizgulták ezeket a meccseket (például jómagam), azoknál a nosztalgia érzése még inkább fokozza az élményt; a fiatalabb nézők pedig keresve sem találhatnak A nemzet aranyainál jobbat ahhoz, hogy végre megismerjék e korszak legnagyobb sport­embereit. 

Amikor épp nem archív meccs­felvételeket nézünk, akkor a legendák interjúit hallgatjuk. 15-20 év távlatából mesél az eseményekről – többek között – Szécsi Zoltán, Kiss Gergely, Kásás Tamás, Biros Péter, Madaras Norbert, Molnár Tamás, Steinmetz Barnabás és Kemény Dénes. A film megszólaltatja a 2020-ban elhunyt Benedek Tibort is, sőt Zákonyi a filmet neki dedikálja, azaz A nemzet aranyai nem kizárólag az aranycsapatról szóló dicshimnusz, hanem emléket állít Benedeknek is. 
Az alapanyag maga a sporttörténelem, úgyhogy aligha le­­het olyasmiről beszélni, hogy a film bárhol is leülne, urambocsá érdektelenné válna. Cserébe izgalmasabbnál izgalmasabb részeket dögivel találunk. Ilyen pillanatok, amikor a volt szerb sztárjátékosok nyilatkoznak a múltbéli eseményekről. Vagy amikor az amerikaiak legjobbja őszinte csodálattal beszél a ma­gyarokról. A végére persze valamennyi külföldi interjú­alany ahhoz a végkövetkeztetéshez jut, hogy abban az évtizedben a magyar férfi vízilabdánál bizony nem volt jobb a világon. Mennyei zene a füleinknek. 
Mindenképpen fel kell hívnom a figyelmet arra, milyen sziklaszilárd koncepció húzódik végig az alkotáson. Arról már volt szó, hogy a film mindig vissza-visszatér Benedek Tibor jelentőségéhez (ez volt a mű egyik célja), most a másik célt is meg kell említeni. A nemzet aranyai azt bizonyítja be, hogy válogatottunk nem egyénieskedő sztárokból állt, hanem igazi csapatemberekből. Ez az, ami végül a szerbek, illetve az egész világ fölé emelte a Kemény-legényeket.