Filmkritika: A negyedik te magad légy!

Ha a ma embere meghallja azt, hogy animációs film, vélhetően rögtön a Disney- vagy a Pixar-filmek jutnak az eszébe. Ha pedig azt halljuk, hogy magyar animációs film, akkor a Mézga családra vagy a Vukra gondolhatunk rögtön. Az említettekben az a közös, hogy valamennyi alkotás célközönségét a kisebb-nagyobb gyerekek alkotják. Ami a legújabb magyar rajzfilmet illeti, a Kojot négy lelke egyáltalán nem a kisebb gyerekeknek készült, ezt már most leszögezem. Nem, nem azért, mert a téma túl komoly egy tíz-tizenkét év alatti gyerek számára. Nemrég egy Disney-produkció, a Fura világ is ökotudatos tematikát választott, és (sajnos) bőven benne van a pakliban, hogy ez egyre gyakoribb téma lesz. A Kojot négy lelke egyes jelenetei miatt nem nevezhető gyerekbarátnak, amit én kimondottan sajnálok, mert ha ezek a bizonyos jelenetek nem lennének, akkor ez a film a kisgyermekek számára is tanulságos mese lehetne. 

Persze aki ismeri Gauder Áron animációs filmrendező munkásságának eddigi legismertebb darabját, a Nyóckert, az nem lepődik meg sem az erőszak explicit ábrázolásán, sem pedig a sokszor durva nyelvezeten. A Kojot négy lelke egy indián teremtéstörténetet mesél el meglehetősen sajátos stílusban. Az „Öreg” először a tengert, majd a szárazföldet teremti meg, azután benépesíti a földet növényekkel és állatokkal. Ezt követően megpihen, és miután elalszik, az értelem álma szörnyeket szül: négy prérifarkas jelenik meg a képzeletében, akik nem sokkal később egy testben materializálódnak a valóságban. A prérifarkas (más néven: kojot), ez a démoni entitás titokban elcsen az Öregtől egy kis anyagot, hogy ő is létrehozza a saját teremtményeit. Ezek volnánk mi, vagyis az ember. Tehát a kojot teremti meg az első emberpárt, egy férfit és egy nőt. És bizony innentől veszi kezdetét az a rendkívüli ambivalencia, ami az idők kezdete óta jellemzi az ember és a Rossz, illetve az ember és a Jó kapcsolatát.
 

Nehéz rögtön eldönteni, hogy milyen film a Kojot négy lelke. Fura, különös, szokatlan, nem hétköznapi, érdekes, különleges. Ezek a szavak jutottak eszembe a film megtekintése közben, és hol úgy éreztem, ez a furcsaság érték, hol pedig úgy, hogy inkább fésületlenség. A fésületlenség alatt persze nem a belé fektetett munka hiányát értem, hiszen ez a vád egy animációs film esetében igazából fel sem merülhet. Gauder filmje – dacára a határozott koncepció­nak – olykor tétovának hat, hiszen erre is kanyarog, meg arra is, miközben a hangnemek keveredése is furcsán veszi ki magát. Itt még patetikus hangnemet üt meg a film, ott már inkább ironikust, és sajnos a címszereplő karakter messze nem olyan érdekes, mint például Lucifer alakja Az ember tragédiájában. A Kojot négy lelke szimbólumokkal él, és bármennyire is szájbarágósnak hat a film elején látható kígyó, amint szép lassan olajvezetékké változik, ez a párhuzam bizony nagyon ütős. A címszereplő újjászületési mechanizmusa is megnyerő, az pedig, ahová ezt a négy életet kifuttatták, még egy meglepő csavarral is szolgál a végén. Nem is gondolnánk, hogy ember és kojot kapcsolata milyen bensőséges még manapság is! Nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy rossz vagy jó filmet láttam, de az biztos, hogy a Kojot négy lelke sem fogja egymaga feltámasztani a hazai animációs filmipart. Emlékezetes, mert egyedi, de ügyeljünk arra, hogy kisgyereket ne vigyünk el rá a moziba! 
 

Kojot, avagy a nagy Manipulátor gyermekei vagyunk?