2024.09.07. 09:45
FILMKRITIKA – Szívvel és belekkel
Nagyon ritka madár az, amikor egy filmszériának a második része jobb, mint az első, de most van egy jó hírem: a Beetlejuice folytatása határozottan szórakoztatóbbra sikerült az 1988-as eredetinél.
Ki mondta, hogy csak az lehet szórakoztató, aki él?
Tim Burton azon hollywoodi rendezők közé tartozik, akik markáns művészi látásmódjukat soha sem adták fel az amerikai filmgyártás sematizmusa kedvéért. Ő hírül sem ismeri a tömegfilmekre jellemző biztonsági játékot, aminek persze megvan az a következménye, hogy Tim Burton nemcsak az egyik legjelentősebb, de az egyik legmegosztóbb hollywoodi direktor egyszersmind. 1988-ban álmodta vászonra Beetlejuice történetét, azét a démonét, aki leginkább azzal múlatja idejét, hogy – feljőve a túlvilágból – ráhozza a frászt az élőkre. A film nagy siker lett, pedig lehetett volna mit csiszolni rajta, és most – látva a folytatást – azt kell mondanom, hogy ez a csiszolás megtörtént, közvetlenül a leporolást követően.
A Beetlejuice Beetlejuice egy roppant intenzív moziélményt kínál, amit a nézőknél talán csak maguk az alkotók élvezhettek jobban. Élükön a rendezővel, Tim Burtonnel, aki ebben a történetben, ebben a Beetlejuice-féle elborult világban maximálisan kiélheti művészi hajlamait, képzelete gyakorlatilag bármeddig elrugaszkodhat, sőt a képtelen, abszurd, groteszk elemek nemhogy nem válnak a film kárára, hanem egyenesen növelik annak élvezeti értékét. Lehet, hogy egyeseknek túl sok a szürrealisztikus részlet, de azt mindenkinek el kell ismernie, hogy a filmből valósággal átsüt az, hogy az alkotók szívvel és lélekkel alkották meg az összes agymenést. És igen, ami más filmnek nagyon nem áll jól, pont az adja a Beetlejuice vonzerejét. Kiömlő bélcsatorna, megcsonkított testek, tűzőgéppel összevarrt testrészek és persze seregnyi csótány – ez mind a Beetlejuice világához tartozik.
Ami oly sok másik Burton-filmről is elmondható, az itt is tetten érhető, jelesül az, hogy egyszerre szól gyerekeknek és felnőtteknek. A humor olykor gyermeteg, mint ahogyan maga a sztori is az, és ezt mintegy ellenpontozza a végtelenül eltúlzott, groteszk látvány, valamint a filmet teljes egészében átható morbid humor. Hiába telt el több mint harmincöt év, a Beetlejuice Beetlejuice koherens módon csatlakozik az első részhez, és ez több szempontból is érvényesül. Egyrészt a technikai megoldások terén, ami talán a legfontosabb. Burton megtehette volna, hogy a mai modern számítógépes technikát felhasználva újítja meg a hiperaktív démon második mozis megmérettetését, de szerencsére többnyire kerüli a CGI-technológiát.
A film zenéjét Burton „házi” zeneszerzője, Danny Elfman készítette, aki már az első rész zenei anyagáért is felelt. Elfman is ügyelt arra, hogy az új film zenei világa gördülékeny folytatója legyen az első rész zenéjének. A Beetlejuice Beetlejuice a legutolsó díszlet szintjén is a 88-as eredeti folytatója, és ez ugyanígy érvényes a színészekre is. Egészen elképesztő, de Winona Ryder, Catherine O’Hara és Michael Keaton mintha nem is öregedett volna az elmúlt harminchat (!) esztendőben. Ők azok, akik visszatértek az első rész után, ellentétben például Geena Davisszel vagy Alec Baldwinnal. Melléjük új arcok, vadonatúj karakterek csatlakoztak, akiket ugyancsak nagy nevek formálnak meg, például Monica Bellucci, Jenna Ortega, Danny DeVito vagy Willem Dafoe.
Nem mondom, hogy kicsiknek és nagyoknak egyaránt ajánlható az új Beetlejuice, de az bizonyos, hogy aki eddig is szerette Tim Burton filmjeit, az most egy valóságos Burton-esszenciát kap. Ha a legutóbbi filmje volt a legkevésbé „burtonös” (ez volt a Dumbó), akkor ez a mostani alkotás hosszú idő után a „legburtonösebb”.
