Filmkritika - Orrunknál fogva vezet

Tavaly volt nekünk egy olyan filmünk, hogy Barbie, erre biztosan mindenki emlékszik. Feminista film volt, de a szó legnemesebb értelmében, úgyhogy ne sajnáljuk tőle az orbitális pénzügyi és kritikai sikereket. Most ismét van egy mozgóképes feminista kiáltványunk, ráadásul megint a szó nemes értelmében, úgyhogy nem sajnálom tőle a dicsérő szavakat, sem azt, hogy – habár egy 18-as karika figyel a plakátján – mindenkit arra buzdítsak, hogy menjen el, és nézze meg a Vészjelzést. 

A film rendezője Lenny Kravitz lánya, Zoё Kravitz, aki mindeddig kizárólag a kamerák előtt vétette magát észre, most azonban úgy gondolta, a Vészjelzés személyében elég erős forgatókönyvet rakott le az asztalra ahhoz, hogy végre a kamerák mögött, immár rendezőként is kipróbálhassa magát. Látva az elkészült alkotást, megállapíthatjuk, hogy helyesen döntött, jóllehet a Vészjelzés sem teljesen mentes azoktól a gyermekbetegségektől, amik általában az elsőfilmes rendezők munkáit szokták jellemezni. Kravitz filmje nehezen indul be, bizonyos dolgokat felületesen kezel, és csak a vége felé jövünk rá arra, mire ment ki a játék, ám akkor örömittasan felkiáltunk: de hiszen ez a film egy allegória, és mindent a szimbólumok szemüvegén keresztül kell néznünk és értelmeznünk. Ilyen volt a Barbie. Ilyen volt a Nincs baj, drágám, és ilyen volt A menü is, sőt ha még régebbre visszamegyünk az időben, a 2015-ös Kopp-kopp című filmet is idecitálhatjuk. Ezekben a filmekben persze nemcsak az átvitt értelműség a közös, hanem némileg a téma is, nevezetesen a szebbik nem sorsa, a nők felszabadulása a férfiak által rájuk aggatott rabláncok szorításából.

A Vészjelzés főhősnője a barátnőjével együtt meghívást kap egy multimilliárdos pasitól, aki nemes egyszerűséggel a saját szigetére hívja el a két fiatal nőt. Ott csupán annyi a dolguk, hogy jól érezzék magukat, és erről az ottani személyzet, illetve a többi meghívott vendég gondoskodik. Hogy kik ezek az emberek valójában, mi ez a hely egyáltalán, továbbá mi a célja mindennek, ezekről a kérdésekről jó ideig nem szerzünk tudomást. A készítők a külcsínnyel igyekeznek fenntartani a nézők érdeklődését, miközben végig az orrunknál fogva vezetnek bennünket. A film cselekményében központi szerepet játszik egy bizonyos parfüm is, ennélfogva nemcsak a film vezeti az orruknál fogva a nézőket, hanem a férfiak is a nőket. Az izgalmas külcsíny alatt a mű dizájnját értem, a fényképezést, és úgy en bloc a látványtervezést. Ebben a tekintetben is hasonlít a fent említett filmekhez a Vészjelzés. Némelyik jelenet, megoldás majdhogynem művészfilmes jelleget ölt, szóval egy jó ideig azt hihetjük, hogy Kravitz filmje nem több egy blöffnél, pedig dehogynem. Amint összeáll a kép, onnantól kezdve másképp tekintünk az addig látottakra, és ráébredünk, hogy a sok aprócska, elhanyagolhatónak tűnő motívum valójában a film mondanivalóját erősíti. 

Színészfronton is erős a Vészjelzés: Channing Tatum a legnagyobb név, akinek jól jött már egy igazán komoly szerep a sok marháskodás után. Mellette látjuk még Christian Slatert, Geena Davist és Kyle MacLachlant is, illetve azt a Naomi Ackie-t, akit a nagyközönség legutóbb Whitney Houston megformálójaként láthatott a vásznon.  
Mindent összevetve kimondottan jó, de ami ennél is lényegesebb, igazán fontos film a Vészjelzés, ami nemcsak a női és férfi szerepekről, de a hatalom természetéről és a gazdagság erkölcsromboló hatásáról is pontos látleletet nyújt. 

8/10