Nem született meg a magyar horrorfilm

Az én kegyeimet sajnos hiába kereste. Cibulya Nikol bemutatkozó nagyjátékfilmje valahol a horror és a művészfilm között van felúton, akarom mondani, tévúton. Tévúton, ugyanis a Holnap meghalok szerzői filmként nézve nem elég mély (cserébe viszont unalmas), horrorfilmként nézve pedig egyáltalán nem ijesztő. Bármily fájó leírni, de az a szó illik rá a legjobban, hogy amatőr. Mintha egy hobbifilmes gondolt volna egy nagyot, szalajtotta volna a baráti körét, kiment volna velük egy erdőszéli házikóba, hogy megvalósítsa végre az álmait. Egyéb iránt lehetséges, hogy félig-meddig így is történt, tekintve, hogy a Holnap meghalok független film, ami azt jelenti, hogy az államtól, pontosabban a Nemzeti Filmintézet támogatásától függetlenül készült el. Próbálkozásnak amúgy megteszi, de senki ne várjon tőle sokat.

Ha már elvárás: bevallom, engem elsősorban az csalt a moziba (már azon túl, hogy hosszú idő után végre ismét láthatok egy magyar horrort), hogy Cibulya filmje díjat hozott el a varsói filmfesztiválról. Hát, kérem szépen, gondoltam jóhiszeműen, itt egy nemzetközi díjnyertes alkotásról van szó, olyan rossz úgysem lesz, mi több, csak jó lehet. Hát, nem lett jó. Nagyon nem.

Már eleve az alaphelyzet is egy ordító nonszensz, logikát ne is keressünk benne. Irma, a mindenórás terhes nő egy erdő mélyén lévő víkendházban keres menedéket, ahol még a madár se jár. Hosszas unszolás után végül sikerül odacsábítania a helyszínre barátnőjét, Stefit, akivel együtt megérkezik annak pasija, Donát is, továbbá Irma féltestvére, Marci is. Ekkor még viszonylag kézben van tartva Cibulya projektje, sőt ekkor még az a remény is kerülgeti az alkotást, hogy ebből akár még valami jó is kisülhet. A karakterek persze furcsák, bizonyos megnyilvánulásaik még furcsábbak, a szövegkönyv sutaságaival pedig valamennyi színész küzd (már ha épp nem improvizál), de ezeket leszámítva a kialakult helyzet még némi izgalmat is ígér. Itt van nekünk négy szereplő, akik jelenleg össze vannak zárva, távol a modern civilizációtól, a természet lágy ölén. Dumálgatnak, vitatkoznak, aztán Irma egyszer csak bejelenti, hogy ő úgy érzi, hogy holnap meg fog halni. A nő kvázi ezzel magyarázza azt, hogy miért hívta meg a barátait. És hogy miért érzi azt, amit, illetve miért pont holnap fog meghalni? Hát, mert az édesanyja is akkor halt meg, ráadásul a 34. életévében, ahány éves most Irma. És igazából ennyi. Ez a sztori, és ami ezután következik, az gyakorlatilag unalomba fullad. 

A Holnap meghalok mindössze nyolcvanegynéhány perc, mégis gyakran előfordult, hogy az órámra pillantottam közben és/vagy a gondolataim kalandoztak el. És ez már csak amiatt is fájó, mert a klausztrofób környezet könnyen beránthatja a nézőt a sztoriba, amely berántás amúgy meg is történik, hiszen a nyomasztó hangulat azért megteszi a hatását – legalábbis az első tíz-húsz percben. A hatás pont akkor kezd vészesen csökkenni, amikor a leginkább szükség lenne rá, amikor a nézőnek félnie kellene, amikor a főhősben eluralkodó paranoia végre fokozódni kezd.

Az Irmát alakító Kurta Niké valóságos kárvallottja ennek a zavaros rendezői debütálásnak, hiszen a színésznő épp onnantól kezd el igazán játszani, amikortól a film már elvesztette legkitartóbb nézőit is. És igaz, ami igaz (erre más kritikák is felhívták már a figyelmet), Cibulya filmjében egyetlen pozitív férfikarakter sincs, de bárcsak pusztán arról lenne szó, hogy sértődöttségből pontozom le a művet. Nem, sőt a film befejezéséből kikristályosodó feminista olvasat azon kevés dolgok egyike, amik inkább elnyerték a tetszésemet.

3/10