Filmkritika –A konfliktuskerülés határai

A sikeres társadalmi együttélés olykor sajnos elfojtásokkal jár. Nem szólhatunk be a főnökünknek, nem mondhatjuk el az őszinte véleményünket a számunkra ellenszenves embereknek, nem pofázhatunk vissza a tanárainknak, mint ahogy idegenek előtt sem szerencsés, ha rögtön kimutatjuk a fogunk fehérjét. Az etikett egyszerűen azt kívánja meg tőlünk, hogy mindig viselkedjünk helyesen, bazsalyogjunk minél többet, alkalmazkodjunk. James Watkins filmje, a Szádra ne vedd! azon művek táborába tartozik, amelyek nem elsősorban attól kapnak 18-as karikát, mert gusztustalanul véres képsorokat és/vagy pornográf jeleneteket tartalmaznak, hanem mert olyannyira nyomasztóak, hogy napokkal a megtekintés után még mindig a látott filmen jár az eszünk. Legutóbbi ehhez hasonló élményemet ugyancsak moziteremben tekinthettem meg (ez volt a Vészjelzés), és most itt van a Szádra ne vedd!, ami ismét bizonyítja, hogy egy zseniálisan nyomasztó filmhez nem kell más, „csak” remek színészek és mindenekelőtt egy pazar forgatókönyv. Előbbire még később ki fogok térni, utóbbiról pedig annyit, hogy Watkinsnak volt mihez nyúlnia, ugyanis a Szádra ne vedd! valójában egy remake, mégpedig egy két évvel ezelőtti dán-holland thriller, A látogatás újrafeldolgozása. Sajnos, nekem még nem volt szerencsém az eredeti európai alkotáshoz, így viszont legalább elmondhatom azt, hogy mindenfajta prekoncepció nélkül ültem bele a moziszékbe. 

És letaglózó volt, amit láthattam. Az alaphelyzet a következő: egy jómódú londoni család olaszországi nyaralása alkalmával megismerkedik egy amerikai családdal, és ott olyan jól elvannak együtt, hogy az amcsi házaspár meghívja magukhoz az angolokat egy hosszú hétvégére. Ezt az alapszitut a bonyodalom követi, mégpedig az, hogy a vendégek egyáltalán nem érzik jól magukat az amerikai család társaságában, ám mivel az udvariaskodás nagy úr, egy jó darabig semmit sem tesznek szóvá. Idővel mind több és több okot találhatnának arra, miért meneküljenek el onnan minél hamarabb, de végül mindig győz a jó öreg konfliktuskerülés. Tényleg ne csodálkozzunk: a civilizált ember úgy van „behuzalozva”, hogy elnéző legyen másokkal (kiváltképpen az idegenekkel) szemben, ennek köszönhetően Paddy, a film fő antagonistája el tud menni a falig, fokozatosan, a végsőkig feszítve a húrt, amíg az angolok nem hajlandók levetni magukról a társadalmi együttéléshez szükséges jópofizó maszkot. A néző eldöntheti magában, hogy melyik az a pont, amikor ő lépne, de nehéz pálcát törni ártatlan és jóhiszemű hőseink felett, akik jó ideig nem is gondolják, hogy vendéglátóik veszélyes pszichopaták. Ahogy halad a cselekmény, úgy nő a feszültség is, aminek annak adagolása egész egyszerűen briliáns. Egy ilyen film esetében, amiben a feszültségadagolás a lényeg, óhatatlan, hogy a sztori lezárása hagy némi kívánnivalót maga után, és az egyetlen pontlevonás a részemről épp amiatt jár, mert úgy vélem, lehetett volna bátrabb is a Szádra ne vedd!

És a végén még hadd essék szó a színészi játékról! Eddig is tudtuk, hogy James McAvoy remek színész (lásd Széttörve című film), de itt olyan szinten uralja a vásznat, ami egészen ritka. McAvoy képes arra, hogy egyszerre és ugyanolyan intenzitással láttassa magában a vidéki suttyót és a zseniális manipulátort, provokátort. Így eshet meg, hogy már-már elhomályosítja az egyébként nagyszerű színésztársakat is, köztük Mackenzie Davist és Scoot McNairyt. Már csak McAvoy miatt is kötelező néznivaló a Szádra ne vedd!, de meg amúgy is: az utóbbi évek legütősebb pszichothrillere.

9/10