Filmkritika – A nyolcadik és nyolcvanadik utas: a Halál

A cím, amit a kritikának adtam, annyiból félrevezető, hogy azt sugallja, mintha a legújabb Alien-film csak azért lenne jó, mert ezúttal rengeteg xenomorffal kell szembenézniük gyanútlan hőseinknek. Szerencsére van itt egyéb látnivaló is, és még annál is több izgulni való. Izgalmas amúgy az is, hogy milyen pályát írt le a franchise, úgyhogy ez ügyben érdemes most tenni egy kis kitérőt. 

A ’79-es eredeti alkotást Ridley Scott rendezte, és a film azóta is alapvetés a sci-fi horror műfajában. Ugyanez érvényes a hét évvel későbbi folytatásra is, amit James Cameron dirigált. Ezután még hat évet kellett várni a David Fincher által megrendezett harmadik részre, ami ha minőségben nem is, anyagilag mindenképpen alulmúlta a várakozásokat. Ennek ellenére újabb öt év múlva Jean-Pierre Jeunet megpróbálta feltámasztani a sorozatot, ami több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel meg is valósult. Nagy és/vagy egyenesen legendás rendezők dolgoztak a filmszérián, amit egy hosszú, mintegy tizenöt éves szünet után maga a szülőatya, Ridley Scott vett ismét a kezébe, ám sajnos sem a 2012-es Prometheus, sem pedig az öt évvel későbbi Alien: Covenant nem tudta beváltani a hozzájuk fűzött ígéreteket. 

A rendezőóriás ezúttal kizárólag a produceri teendőket látta el, és Fede Alvarez személyében egy olyan direktort bízott meg a rendezői feladatokkal, aki egy másik franchise-t már sikeresen újraélesztett egyszer (Gonosz halott). Látva a végeredményt, azt kell mondanom, Fede Alvareznél jobb választást a rajongók kívánni sem kívánhattak volna. Az Alien: Romulus cselekményének ideje az első és a második rész közé tehető, és bizony minőség tekintetében is a két klasszikus mellett a helye. Nemcsak hogy életet lehel egy már-már agonizáló franchise-ba, hanem egyenesen új lendületet ad neki. Kicsit úgy, ahogyan tette ezt a Prey a Ragadozó-franchise-szal, csak még jobban, szóval ha csak egyetlen hollywoodi filmet nézünk meg a nyáron, az az Alien: Romulus legyen. Csak körmünk legyen hozzá elég, és figyeljünk arra, nehogy túl erősen szorítsuk a szék karfáját. Nem kevés, mintegy negyven percnyi atmoszférateremtés és finom feszültségadagolás után olyan szintű izgalom vár ránk, amit még a legjobb Mission: Impossible-filmek is megirigyelnének. Mindezt ráadásul úgy éri el a film, hogy nagyon egyszerű receptet követ. Megidézi a klasszikus Alien-filmek hangulatvilágát, és közben nem igazán törődik azzal, hogy a sztori maga igazából faék egyszerűségű, hiszen mindent kihoz belőle, amit csak lehet. Pont úgy, ahogyan tette azt A nyolcadik utas: a Halál is. 

Az alkotók jól tudják, hogy egy Alien-film esetében aligha a történet komplexitása a lényeg, hanem az, hogy a hősök minél több olyan szituációba keveredjenek, amikből (szinte) nincs kiút. Az is nagyon jót tesz a filmnek, hogy a játékidő nincs kétóra, így az élmény még sűrűbb, még intenzívebb. Mostani főhősnőnk bár nem olyan vagány, mint Ripley, mégis ugyanolyan szerethető, végig drukkolunk neki. Cailee Spaeny ezúttal is bizonyítja tehetségét, aki mellett még David Jonssont kell kiemelni, illetve az általa hozott humanoid karaktert. Az egy pont levonás azokért a pillanatokért jár, ami általában a rövidebb játékidők hátulütője: néha túl gyorsan átlendül a film valamin. Mint amikor egy jó vígjátékban azért nem nevetünk egy poénon, mert túl gyorsan jön egy másik poén. Itt izgalomból van túl sok. Nagyobb bajunk sose legyen! 

9/10

Képalá: A képi világ is a régi Alien-filmek hangulatát idézi.