Filmkritika – Hang nélkül

Egy átlagos napon derült égből villámcsapásként csapódnak bolygónk felszínére azok a földönkívüliek, akiket még 2018-ban ismerhetett meg a nagyérdemű. Ezek a lények teljesen vakok, cserébe viszont a hallásuk hiperérzékeny. Ezenkívül csupán annyit tudunk róluk, hogy bivalyerősek, elképesztően gyorsak, és nagyon nem szeretik a vizet. A Hang nélkül első és második részében az is kiderül, hogy nem csupán a víz tudja megölni őket, hanem – épp hallásuk túlfejlettsége okán – a hatalmas decibel is. A Hang nélkül legújabb részében tanúi lehetünk az emberiség és e sátáni faj találkozásának, majd nyomon követhetjük a földönkívüliek elementáris pusztításait, ezzel egyidőben pedig a túlélők kétségbeesett küzdelmeit.

Szeretném mielőbb leszögezni, hogy a Hang nélkül aktuális etapjának alcíme (Első nap) nem teljesen fedi a valóságot. Aki jóhiszeműen ebből indult ki (például én), az azt gondolhatta, hogy most egy olyan filmet fog látni, ami szinte valós idejű, és végigkalauzolja hősei megpróbáltatásait reggeltől másnap reggelig. Ez végül nem teljesült, ugyanis – és most hadd legyek szőrszálhasogató – a film nem kizárólag az invázió napját mutatja be, hanem az az utáni napokat is. Ez persze részletkérdés, és pusztán a marketing szempontjából lehet érdekes (sokkal eladhatóbb az „Első nap” alcím, mint az „Első néhány nap”), de gondoltam, teszek róla megjegyzést, ha egyszer az alcím csúsztat, nekem meg az a dolgom, hogy erre felhívjam a figyelmet. Maga a cselekmény kérdése ennél sarkalatosabb pont. Az alkotók – élükön Michael Sarnoski rendezővel – a korábbi Hang nélkül-filmek világát idézték azáltal, hogy ismételten egy meglehetősen intim közegbe helyezték az elbeszélt történetet. Egy halálos beteg főhősnő sorsa kerül a középpontba, ahelyett hogy mondjuk megismernénk a kormányzati szervek, a hadsereg invázióra adott reakcióit. A Hang nélkült tehát nem annyira az össztársadalmi krízis bemutatása érdekli, sokkal inkább egy mikroközösség – a már említett hősnő, a kiscicája és a nő társául szegődő férfi – sorsának alakulása. Így lesz a Hang nélkül tétje, hogy hőseink vajon eljutnak-e a vágyott pizzériába, és ha igen, kapnak-e még pizzát egyáltalán. A pizza az emberi civilizáció metaforájává válik, egy utolsó utáni menekülőösvénnyé, ami arra emlékeztet bennünket, hogy emberek vagyunk; emberek, akiknek vágyaik vannak, individuális és szociális szükségleteik.

Ha belegondolunk abba, hogy a Hang nélkül világa már az alapkoncepcióból adódóan feltételez egyfajta intim légkört, egyáltalán nem csodálkozhatunk azon, hogy a harmadik rész alkotói is jobbnak látták, ha kicsiben gondolkodnak, nem pedig egy sokadik szörnytámadásos háborús filmet készítenek. Ebben az új részben ugyanúgy megtalálni a lírai részeket, ahogyan korábban is, és ezúttal is emberi drámákkal szembesülhetünk, ahogy az eddigi részekben tapasztaltuk. Mivel ez voltaképpen az első két rész előzményfilmje, emiatt az Emily Blunt által alakított hősnővel még nem találkozhatunk, helyette Lupita Nyong’o érzékeny alakítását csodálhatjuk meg. Egyetlen színész, illetve karakter van, aki összeköti a második és a mostani részt, ez pedig nem más, mint Djimon Hounsou, illetve az ő általa alakított figura, Henri, akiről kiderül, hogy már az első napokban is oroszlánrészt vállalt az emberiség megmaradásában. Az eddigi sikerreceptet követve ebben a részben is egymást váltják a csendesebb, lírai részek és a torokszorítóan feszült jelenetek. Kifejezetten üdvözlendő, hogy a játékidő nem sokkal haladja meg a másfél órát, ebből épp elég ennyi, nincs túlírva a sztori. A Hang nélkül 3 nem vall szégyent, de hogy stílszerű legyek: már nem szól akkorát, mint először. 

6/10