Kütyükáosz

Az elmúlt napokban több rendkívül szórakoztató írásba is belefutottam a közösségi médiában, melyek mind arról szóltak, hogyan működik majd a telefonok begyűjtése az iskolákban. Az elképzelt szituációk arra utaltak, hogy lényegében lehetetlen vállalkozás a több száz fős intézményekben ezt megoldani: súlyos dobozokkal egyensúlyozó tanárokat, másfél óráig tartó reggeli adminisztrációt és az ügyintézés miatt rövidített órákat vizionáltak a szerzők. Tényleg nagyon viccesek voltak ezek a szösszenetek, az intézményvezetők azonban valószínűleg így sem tartották humorosnak. Hiszen ebből a lehetetlen helyzetből kellett kihozniuk hétfő reggelig a lehető legjobbat, vagyis bebizonyítani, hogy nem csak káoszban lehet betartatni a kötelező jogszabályt.

Természetesen nem sikerült minden megoldást feltérképeznünk, de az eddig kapott információk alapján azért úgy tűnik, a legtöbb helyen találtak. Van, ahol a kiskapu kisebb, van, ahol nagyobb és van, ahol egyáltalán nincs – ott majd a diákok megkeresik. Mert valószínűleg senki nem feltételezi, hogy egy olyan iskolában, ahol például negyed órát kell sorban állni a saját telefonért, vagy ahol egy félbehajtott papírlap védi csak a másik 30 készülékkel egy dobozba összedobált készüléket, ott a diákok majd örömmel odaadják féltve őrzött, sok esetben ráadásul nagy értékű mobiljukat. Hiszen mi történik, ha azt mondják, nem hozták magukkal? Megmotozni senkit nem fognak. Vagy leadnak egy régi telefont és maguknál tartják az újat. Bocsánat fiatalok, hogy lelőttem néhány poént, de szerintem nincs ember, aki már ne ismerné ezeket a lehetőségeket. Előbb csak az osztály fele nem ad majd le telefont, aztán már csak négyen, és egy idő után már teljesen felesleges lesz megkérdezni is, hogy kinél van mobil, mert senkinél nem lesz. Aztán ha az órán szükség lesz rá, véletlenül mindenkinek eszébe jut, hogy mégis bent hagyta a táskájában. És pont eddig lesz értelme ennek az egész szabályzásnak. De legalább a szünetekben nem kütyüznek majd. Végül is, ez is valami.