JEGYZET – Focivírus

Abban a pillanatban tudtam, hogy eldőlt a dolog, amikor a szemébe néztem. Ahogy ott ült mellettem a lelátón és megbabonázva nézte a B-közepet, éreztem, hogy életem hátralévő részében a szombat délutánokat, a vasárnap estéket, no meg számtalan hétköznap tetszőleges napszakát fogom különböző stadionokban állva, ülve vagy korlátnak támaszkodva eltölteni.

A foci nevű vírus már egy ideje beférkőzött kisfiam bőre alá, de a fertőzés a kedd esti válogatott meccsen vette át teljes mértékben az irányítást a szervezete fölött.

A körülményeknek köszönhetően az izgalmak már jóval a mérkőzés előtt megkezdődtek és a lefújást követően sem értek véget. Az autópályán egy baleset miatt annyi ideig araszoltunk, majd a képtelen parkolási helyzet miatt olyan sokáig cirkáltunk a stadion környékén, hogy épp a Himnusz legelső taktusaira estünk be a Puskásba, többemeletnyi lépcsőzés után kifulladva kérve Isten áldását a magyarokra.

A meccs után meg, bevallom férfiasan, eltévedtünk. Egy ideig azt se tudtam, merre vagyunk arccal, de végül hosszas bolyongás után csak meglett a kocsi, így szerencsére nem vált belőlünk hajléktalan Budapesten.

E két, végtelen caplatásban, elveszésben és megkerülésben gazdag órák közé préselődve azért volt egy focimeccs is, amin a lelátón néha felülmúlták a pályán lévőket. A fantasztikus szurkolás, a lobogó zászlóerdő és az együtt zúgó stadion pedig egy olyan lenyomatot hagyott egy ifjú emberpalánta életében, hogy azt még a 0-0-ás végeredmény sem tudta kiradírozni.

Ezért aztán egyáltalán nem lepődtem meg, amikor még a stadion lépcsőin lefelé caplatva nekem szegezte a kérdést a kisfiam: jövünk legközelebb?

Hát persze, hogy jövünk. Sőt, emeljük a tétet: legközelebb már a mamát is visszük.