JEGYZET – Hiányzó láncszem

Dacolva a metsző széllel és szinte vízszintesen csapkodó, áztató esővel csupa melegség töltötte meg annak a több tucat, egykori tanyasi embernek a szívét, akik minden esztendőben összegyűlnek egy termetes kopáncsi diófa alatt, hogy könnyekkel vegyülő mosollyal üdvözöljék egymást. Majd némi kisüstivel és madárlátta barátfülével kísérik a túlcsorduló emlékeket.

A hódmezővásárhelyi–kopáncsi tanyavilágot kiszolgáló iskolák kapuin valamikor az 1970-es években fordult el utoljára a kulcs. Az egykor oda járó gyerekek minden évben együtt töltenek egy délutánt valamikori lakhelyük emlékét őrző tanyamúzeumban, hogy felidézzék régi emlékeiket. Könnyek között, elfogódva mesélnek arról, ami összetartotta családjaikat. Olyasmiket sorolnak, mint feltétel nélküli barátság, önzetlenség, szeretet, figyelmesség. Olyasmit emlegetnek, mint szegénységben megélt lelki gazdagság, nehézségekkel dacoló szabadságérzet, szinte kérés nélküli önzetlen segítség.

Üres frázisnak, az idő múlásával széppé változó, de nagyon is kőkemény világ átszínezett emlékképének tűnhetne mindez a mai világban. Mindaddig, míg nem látja, hallja az ember személyesen történeteiket. Mert igenis mesélnek a kisgyerekként az iskoláig megtett kilométerekről cudar időben, hogy milyen könnyű volt eltévedni a ködben és nehéz lépni a magas hóban, sárban, vagy iskola után még jószágot etetni, nyaranta libát terelni, vagy szántóföldön dolgozni. Hogy nem volt villany, de még rádió sem, főleg nem apelláta, meg nincs kedvem, meg mást szeretnék. Bezzeg voltak csínyek, összekacsintások gazdagon, támogató kacajok, és összekapaszkodások, gyerek, felnőtt mind a másik mellett állt. Valóságosan.