Filmkritika: A víz nem válik földdé

Amikor a film elején Triton király összehívja a lányait, akkor már sejthető, hogy A kis hableány jelenkori feldolgozása az emberek sokféleségének értékét fogja hirdetni mint legfőbb tanulságot. Ahogyan pár éve az Aladdin és a Mulan a girl powert, úgy most A kis hableány a tolerancia diadalát ünnepli. Ám kezdetben a víz népe, azaz a sellők ugyanúgy gyűlölik a föld népét, vagyis az embereket, ahogyan az emberek a sellőket. Triton király ebben a szellemben neveli a lányait, és ez ellen lázad fel a klasszikus Andersen-mese címszereplője, Ariel. Ő adna esélyt az embereknek, ugyanis meg van arról győződve, hogy nem minden ember gonosz. Jószíve vezérli akkor is, amikor megmenti egy fiatal férfi életét, aki történetesen nem más, mint Eric herceg. Ariel titkon arról dalolászik, milyen lenne uszony helyett lábujjhegyen közlekedni, milyen érzés lehet talpunkkal a földet érinteni, milyen lehet érezni a nap melegét a bőrünkön. Kívánságát gonosz nagynénje, Ursula teljesíti is, azaz Ariel három napra lábakat kap, és fölkerül a földi világba. Ursula alkut köt Ariellel: ha ez idő alatt a lánynak sikerül csókot váltania a herceggel, akkor örökké a férfival maradhat. Ha nem sikerül, akkor Ursula fogja magához láncolni Arielt.

A kis hableány rendezője az a Rob Marshall, akivel kapcsolatban a stúdió joggal gondolhatta úgy, hogy a lehető legjobb kezekbe kerül a klasszikus mese. Marshall már több ízben bizonyította, hogy a kisebbek és a nagyobbak nyelvén is ért, gondoljunk csak a Chicagóra, az Egy gésa emlékirataira vagy a Vadregényre, valamint a Mary Poppins visszatérre. A rosszmájúak szerint persze édesmindegy, ki ül ilyenkor a rendezői székben, csak az számít, hogy Hollywoodban továbbra sincs eredeti ötlet, csak folytatások meg feldolgozások. A kritika jogos, én azonban úgy vélem, legalább a mesék esetében megengedőbbnek kell lennünk. Egy mostani mese éppúgy a mai korszellem lenyomata, ahogyan régebben is az volt az adott kornak. A kis hableánynak ezért reflektálnia kell a mai valóságra, ahogyan az 1989-es rajzfilm is megtette ugyanezt az akkori valósággal kapcsolatban. Ne csodálkozzunk tehát, hogy a 2023-as Arielnek barnább a bőre, mint korábbi változatainak, és az se lepjen meg, hogy Eric, a fehér bőrű herceg feketék között nő fel. És mi sem természetesebb, mint az, hogy hőseink engednek vágyaiknak, és nem azt nézik, kinek milyen a bőre, vagy hogy a másik honnan származik. A víz ugyan soha sem válhat földdé, de egymás mellett megélhetnek, sőt meg is kell élniük ahhoz, hogy világunk harmonikus legyen.

Merőben jelképes a filmvégi séta: Ariel és Eric kézen fogva sétálnak a tengerparton, szó szerint és átvitt értelemben is úttörőként egy olyan világban, ahol még mindig van, aki gyűlöli azt, aki más, mint ő. Persze a célközönség, vagyis a gyerekek aligha fognak ilyeneken agyalni a film nézése közben, ők inkább a pazar látványt, a kalandos jeleneteket, illetve a zenei betéteket értékelhetik.

A magyar mozikban szinkronosan nézhető a film, ami itt most azért lényeges, mert nem a főszereplő Halle Bailey eredeti énekhangját csodálhatjuk, hanem az őt megszólaltató Radics Gigiét. Triton szerepében az Oscar-díjas Javier Bardemet láthatjuk, Ursulát pedig Melissa McCarthy kelti életre. Aki megnézi a filmet, nem fogja megbánni, mert bár filmként egyáltalán nem kiemelkedő, kordokumentumnak azonban tökéletes. 

6/10