Filmkritika: Utazás az ismeretlenbe

A Mesterjátszma Tóth Barnabás második nagyjátékfilmje. Az első – az Akik maradtak – a kritikusok és a közönség körében is sikert aratott, úgyhogy negatív véleményemmel én kvázi a csendes kisebbség tagja voltam. A Mesterjátszma azonban – minden hibája ellenére – működőképes és hatásos pszichothriller. Minden egyes pillanatában érződik a mögötte húzódó tudatos koncepció, illetve az, hogy készítői végig hittek az alkotásban. A koncepció az volt, hogy Zweig zseniális kisregényét, amiben Gestapo van meg hajóút, az 1956-os Magyarország világába helyezte, hajókázás helyett pedig vonattal utaznak hőseink. Két szálon fut a történet: egyrészt nyomon követjük egy fiatal pár Nyugat-Európába szökését, másrészt megismerkedünk egy pappal, akit a kommunisták mindaddig fogva tartanak, amíg nem húzzák ki belőle a kívánt információkat.

Egy viszonylag hosszú vágás nélküli jelenettel indít a film, ami hatásos is lenne, ha a forgatókönyv és a színészek felnőnének a feladathoz. Csakhogy hiába kifogástalan a képi megvalósítás, ha a kezdőjelenet kínosan színpadiasnak hat. A fiatal párt játszó Varga-Járó Sára és Váradi Gergely képtelenek úgy elmondani szövegeiket, hogy az ne tűnjön erőltetettnek, modorosnak, megcsináltnak. Sajnos az első filmszerepében látható Varga-Járó még teátrális arcjátékával is tetézi a problémát. Nem kertelek tovább: igencsak elkezdtem aggódni, amikor túlvoltam a játékidő első 10-15 percén. Még Mácsai Pál is műnek hatott, nem beszélve a többiekről, például Péterfy Boriról. Rossz érzésem volt; úgy tűnt, inkább színházi előadást nézek, semmint mozifilmet. Aztán egyszer csak, szinte észrevétlenül magával ragadott a film. Hol a bebörtönzött pap megpróbáltatásait láthatjuk, hol a vonaton utazunk hőseinkkel, mindkét szál érdekes és izgalmas. Nem győzöm ismételni, hogy a képi megjelenítés – mindenekelőtt Szőke András Gábor operatőr munkája – pazar, ugyanakkor a film zenéje is sokat hozzátesz a látottakhoz. A lélektani thriller műfajának érvényesülése a börtön és a vonat klausztrofób jellegéből is adódik, sőt a bezártság érzetét még a sakktábla behatárolt tere is fokozza. A sakkjátszmás jelenetek kellően feszültek, és idővel összekapcsolódnak a pap megőrülésének folyamatával. A mű csúcspontja (a film végi csattanó mellett) a pap tudathasadásának ábrázolása, ami minden színpadiasságával együtt is rendkívül hatásos. Hajduk Károly már A martfűi rémben és a fentebb említett Akik maradtak című filmben is bizonyította tehetségét, benne most sem csalódunk. És ha már szóba került a történet végén jelentkező meglepetés: a Mesterjátszma okosan adagolja a film végső üzenetének megértéséhez szükséges információkat, amiket első megtekintésre alig lehet észrevenni, de utólag borzongató érzés visszaemlékezni rájuk. A fordulatnak köszönhetően az ember talán újra is akarja nézni a filmet, ahogyan az lenni szokott az ilyesfajta dramaturgiát követő, azaz a meglepetésszerű befejezésre épülő alkotásoknál. Érdekes, hogy az addig kiemelkedő képi világú film épp a befejezés során bicsaklik meg kissé, amikor az animáció zavaróan műanyagnak látszódik. Ez azonban egyáltalán nem vészes, hiszen a Mesterjátszma nagyszerű szórakozás, Zweig remekművének értő és kreatív feldolgozása. 

7/10