Filmkritika: A bűntudat fekete macskája

Csak az elmúlt évekből több hazai filmet is fel tudunk sorolni, amik stiláris és/vagy tartalmi szempontból igencsak elborultak. Ízlés dolga, hogy az Átjáróházat, a 129-et, a Liza, a rókatündért, az Űrpikniket vagy az El a kezekkel a papámtól!-t eredetinek vagy csak eredetieskedőnek tartjuk, de az tény, hogy van egy kristálytisztán látszódó törekvés a magyar műfajfilmes palettán, aminek célja, hogy egyedi ötletekkel szólítsák meg a közönséget. Szeleczki Rozália filmje, a Cicaverzum is ezt teszi. Főhőse a harminc esztendős Fáni, akinek a magánélete teljes kudarc. Az hagyján, hogy még mindig szingli, ennek oka azonban mélyebben gyökeredzik. Amint megismerkedik egy potenciális partnerrel, lelki szemeivel rögtön végignézi a férfi halálát. Ám egy nap a sors összehozza Fánit egy fekete macskával, illetve – hogy pontosabbak legyünk – egy beszélő fekete macskával. Mint kiderül, kizárólag Fáni hallja a kandúr gondolatait. Ez eddig pusztán szürreális. Az igazán abszurd helyzetet az eredményezi, hogy Fáni beleszeret a macskába. Szerelme jeléül a nő mindent megtesz azért, hogy a rámenős kandúr fényes zenei karriert futhasson be. A macska a rap műfajában vitézkedik, de az előbbre jutásban persze nagy akadályt jelent, hogy Fánin kívül senki sem hallja az állat szavait.

Többféle úton-módon is feldolgozhatta volna Szeleczki ezt az abszurd témát. A Cicaverzum egyfelől lehetett volna egy groteszk jelenetekkel teletűzdelt, korhatáros mozi. Lehetett volna egy, az Arany-balladákat idéző drámai erejű bűntudattörténet. Akár még társadalomkritikus szatíra is lehetett volna a filmből, de végül ez sem lett. Szeleczki annyira bízott az újdonság erejében, hogy nem érezte szükségét a mélyebb kifejtésnek. Nem volt elég bátor, hogy bármelyik, fentebb említett utat végigjárja, ehelyett megelégedett azzal, hogy mindegyik úton elindult.

A film nézése közben egy régebbi Ryan Gosling-mozi, a Plasztik szerelem jutott eszembe. Abban a főhős egy plasztikbabába lesz szerelmes. A hasonlóan abszurd alaphelyzeten túl egy konkrét jelenet – a kínos családlátogatás – ugyanúgy megvan abban a filmben is, ahogy a Cicaverzumban. A „magányos nő hallja egy állat beszédét, és beleszeret” formula sem teljesen eredeti: az Üvöltés című antológiasorozat egyik epizódjában a hősnő egy kacsával kezd el járni. Ráadásul az a kacsa idővel ugyanolyan toxikussá válik, mint a Cicaverzum címszereplő fekete kandúrja.

Szeleczki filmjében Fánit bűntudat gyötri, mert úgy érzi, kislánykorában ő okozta rocksztár (és alkoholista) édesapja halálát. A fent említett útvonalak közül talán ez a bűn és bűnhődéses szál a leghangsúlyosabb, ami ráadásul meg is indokolja azt, miért csak Fáni hallja (hallucinálja) a beszélő macskát. Ehhez azonban a film nem elég komor, pontosabban egyáltalán nem is komor. Humora gyermeteg, jó pillanataiban pedig szatírába illő, ám sajnos a társadalomkritika lehetőségével sem él a film. Pedig amikor stúdióba vonul a macska, majd elkezd saját rapdalára vonaglani, simán elmehetett volna a Cicaverzum egy olyan irányba, amiben a macskából szupersztár lesz, nézettségi rekordokat döntögetve. Micsoda abszurd társadalomkritika lehetett volna!

Sajnos nem így lett. Szeleczki hiába szerzett a fő- és mellékszerepekre olyan ismert arcokat, mint Törőcsik Franciska, Alföldi Róbert, Csobot Adél vagy Udvaros Dorottya, a Cicaverzum nem tudott saját univerzumot építeni. Így hát aztán ezerszer inkább a Kivert kutyák jöjjenek!

4/10