Filmkritika: Poirot hatodik érzéke

Míg az első két Branagh-féle Agatha Christie-adaptáció kizárólag a krimi műfajához sorolható, a legújabb film, a Szeánsz Velencében már a horror műfaji jegyeit is magán viseli. Poirot és a horror? Igen, ráadásul annak természetfeletti vadhajtása, ami nem erőssége a belga sztárnyomozónak. Aki esetleg nem tudná: Poirot minden paranormálistól ódzkodik, és átverésnek tart mindenféle túlvilági maszlagot. Szerinte a lélek is meghal a testtel együtt, nincsenek kísértetek vagy más démoni erők. Ezzel az erős szkepszissel vág neki következő ügyének Velencében, ahol egy fiatal lány halálának az ügyében nyomoz. Öngyilkosság volt csupán, vagy a gyilkos még mindig köztük jár? A lány édesanyja felfogad egy médiumot is, hátha a túlvilágról többletinformációhoz jutnak. Ez persze nem igazán nyeri el Poirot tetszését, és emiatt a nyomozó kezdetben nemcsak a lány halálának a körülményeit vizsgálja, hanem a halottlátó médium átverését is igyekszik mihamarabb bebizonyítani. A család, illetve a rokonság hisz a szellemekben, Poirotnak tehát nincs könnyű dolga. És amikor ő is egy olyasvalamit pillant meg, aminek (vagy akinek) nem is szabadna ott lennie, megzavarodik kissé, sőt talán el is bizonytalanodik. Lehet, hogy ez a velencei kúria tényleg egy kísértetjárta hely?

2017-ben sokan húzták a szájukat, amikor kiderült, hogy új színész bújik Hercule Poirot klasszikus szerepébe. Nekem azonban nem volt problémám sem Kenneth Branagh színészi teljesítményével, sem magával a filmmel. A Gyilkosság az Orient expresszent öt évvel később a Halál a Níluson követte, ami a sok sztár szerepeltetése ellenére sem sikerült kimagaslóan, sőt akkor mintha megtört volna Branagh lendülete is. Ki tudja, talán ez a kisebbfajta fiaskó a magyarázata annak, hogy ezúttal már nem látni sztárszínészeket az új Poirot-filmben. A címszereplőt alakító Kenneth Branagh mellett csupán Tina Fey, Jamie Dornan és Kelly Reilly nevezhető nagyobb névnek. Mindez a film minőségét persze nem befolyásolja, ám a sztárok hiánya mellett vannak még különbségek ezen harmadik Poirot-adaptáció és a korábbiak között. Ugyebár, a horror felé merészkedést már említettem. Ez egyébként jót tesz a filmnek, stílust ad neki, „vérfrissíti” a Poirot-univerzumot. Nyit azon nézők felé, akik a sötétebb tónust kedvelik, hiszen valljuk be, a korábbi részek csilli-villi világa nem mindenki ízlését nyerhette el. A Szeánsz Velencében legtöbb jelenete sötétben játszódik, egy ódon épületben, ahol főhősünkre kísérteties veszély leselkedik. Ez a tónusváltás tetszetős, de csak azok számára, akik szeretik a horrort, hiszen nem véletlenül díszeleg az a bizonyos 16-os karika a film plakátján.

Ami a film dramaturgiáját illeti, ott minden a régi, nagy meglepetésekre ne számítsunk. Nyilván ez alatt azt értem, hogy egy Poirot-filmben egyáltalán nem meglepő az, hogy az alkotás végén meglepődünk a gyilkos kilétén. Poirot ezúttal is fokozatosan döbben rá mindenre, sőt menetközben még egy aprócska mellényúlást is megenged magának. Az a bizonyos nagyjelenet sem marad el, amelynek során az elegáns magándetektív a maga teátrális, ugyanakkor lényegre törő stílusában végül rámutat a gyilkosra.

A Szeánsz Velencében több klisével is él. Sokszor láttunk már filmet, amelyben a szkeptikus, hitetlen rendőr végül kénytelen lesz hinni. Aztán ott van a nyugdíjba vonuló, a világ bajaitól távol élő rendőr típusa, aki még bevállal egy utolsó utáni bevetést. Ezek a jól ismert közhelyek szerencsére nem rontanak az összképen, a Szeánsz Velencében remek kirakósjáték, amin ráadásul még borzongani is lehet olykor. 

7/10,