Filmkritika: A gyermek legjobb barátja

A különféle videómegosztó és közösségi oldalakon rendkívül nagy népszerűségnek örvendenek azok a videók, amikben pajkos kiscicák játszadoznak. Gyanítom, Guillaume Maidatchevsky rendező is e videók lelkes rajongói közé tartozik, máskülönben nem készítette volna el a Macskalandot. No jó, félre a cinizmussal! Szerencsére a film nemcsak cuki cicák önfeledt szórakozásáról szól, hanem barátságról, felelősségtudatról, elfogadásról és elengedésről is. Nyolcvan perc körüli játékidejével senkit sem riaszthat el, a széplelkűek (értsd: a kisgyermekek és a macskaimádó felnőttek) pedig kifejezetten szeretni fogják. Mert a Macskalandnak nagy szíve van, cselekménye, lélekrajza azonban nem sok.

Mindazonáltal a film eleji narráció szinte eposzi történetívet ígér, mondván, az a kislány, akit a történet kezdetén megismerünk, a végére már egy másik ember lesz. Hogy miért? Mert befogad egy kiscicát, akivel együtt életre szóló kalandokon megy keresztül. Clémence és Rroû kezdetben elválaszthatatlanok, és jól is jön ez a barátság a kislány számára, mert időközben Clémence szülei elválnak. Aztán eltelik egy év, és a kislány még mindig kislány, Rroû viszont már szinte felnőtt macska, aki egyre inkább szabadságra vágyik. Mind távolabbra és távolabbra merészkedik a ház körüli erdőségben, míg végül Clémence-nek egy felelősségteljes, ugyanakkor roppant fájdalmas döntést kell meghoznia. A cselekmény fenti részletezése ténylegesen részletezés, ugyanis a Macskaland – a magyar fordítás sugalmazásától eltérően – sajnos híján van az igazi kalandoknak. Ha esetleg közben el-elkalandoznak a gondolataink, semmi gond, a történet nemigen halad előre, és ha csupán félszemmel nézzük a filmet, az sem baj, túl sok mindenről aligha maradunk le. A célcsoport az óvodás és az alsó tagozatos korosztály, akik még éppúgy rácsodálkoznak az élet apró rezdüléseire, ahogyan a kis Rroû teszi a filmben.

A Macskaland első öt-hat perce konkrétan olyan, mint egy macskákról szóló ismeretterjesztő film, de később is láthatunk olyan jeleneteket, amik leginkább egy természetfilmhez hasonlítanak. A zene tűpontosan követi az állatok mozgását, illetve minden eseményt, amit a képen látunk. Szövegre, emberi jelenlétre sokszor nincs is szükség, pusztán a kiscica, majd azután a már nagyobb cica kalandjait követhetjük nyomon. Mindez szép és jó, csak a mélység hiányolható, még akkor is, ha a film célközönsége nem a felnőtt korcsoport. A kislány szülei válnak, de ez csak egyetlen drámázást eredményez. A szomszéd néni karaktere ígéretesen indul, ám végül nem lesz több, mint a Reszkessetek, betörők! galambos nénijének gyönge utánzata.

A macska kalandjai önállóan sem túl érdekesek, és sajnos akkor sem, amikor a gazdája vele van. Amiért mégis érdemes felnőtt szemmel is látni a Macskalandot, az a befejezés. Hatvan-hetven percnyi játékidő után többféle végkifejlet is elképzelhető, a legsírósabbtól kezdve egészen a legízléstelenebb happy endig. Az alkotók végül egy köztes megoldást választottak, ami bizonyára nem mindenki tetszését fogja elnyerni. Én magam azonban szerves, az addig látottakra hitelesen ráépülő befejezésnek tartom. A legjobb az benne, hogy a mozi után még beszédtéma lehet a film a kisgyermekes családok asztalánál.