Filmkritika: A lápkirály lánya

Feszült és érzelmes thriller egy nőről, akit még kislánykorában mentett ki a rendőrség bűnöző édesapja fogságából. Húsz évvel később a teljes inkognitóban élő nőt még mindig kísértik gyermekkori emlékei, pláne azok után, hogy hírt kap börtönből kiszökött apjáról. Jóllehet a rendőrség bizonyítani is tudja, hogy a férfit – nem sokkal a szökése után – holtan találták, lánya retteg attól, hogy apja eljön érte és a családjáért. És egyre több jel mutat arra, hogy félelme nem alaptalan.

Az alapanyagként szolgáló regényhez sajnos még nem volt szerencsém, ennek ellenére így is el tudom képzelni, hogy Dionne műve miben lehet több – vagy legalábbis más –, mint az adaptáció. Nagyon is érződik a filmen, hogy sok jelenet utólag a vágóasztalon végezhette. A játékidő 105 perc, ami tulajdonképpen átlagos hosszúság, jelen esetben azonban meglehetősen kurtának tűnik. Kapunk egy nagyjából húsz-huszonöt perces bevezetőt, amelyben megismerjük hőseink mindennapjait, majd az első fordulópont után helyszínváltás történik, sőt az időben is ugrunk húsz esztendőt. Az elején megismert kislányból felnőtt lett, dolgozó családanya. Ez a szakasz majdnem egy órás, hogy aztán az egész filmet egy húszperces finálé zárja le. A film cselekményvezetése viszonylag sokszor él a visszaemlékezés eszközével, mintha a rendező így próbálta volna mintegy kompenzálni azt, hogy a történet elején látható családi drámát nem mutatta be teljes mélységeiben. A film kihagyásos szerkesztésmóddal él akkor is, amikor egyáltalán nem mesél arról, hogy az apjától elszakított kislány – aki egész addigi életében a lápvidéken éldegélt – hogyan próbál beilleszkedni és boldogulni a civilizált társadalomban. Gondolom (bár ez tényleg csak sejtés) a regény mindezekben a kérdésekben mélyrehatóbb lehet.

Ugyanakkor semmiféle szégyenkezni valója sincs a filmnek. Úgy képes végig cselekményközpontú maradni, hogy közben a főhősnő lelki vívódását is át tudja adni. Legjobb jelenetei azok, amikor a nő mindenféle apró neszre felfigyel, rettegve attól, hogy apja megtalálja őt. Jó, hogy a film nem élt azzal az unásig ismert klisével, ami nagyjából így foglalható össze: a férj nem hisz a feleségének, csak paranoiásnak gondolja. Ebben a filmben a férj támogató és védelmező, noha csak apró szerep jut neki. A hangsúly végig a traumatizált hősnőn van, akit Daisy Ridley alakít. Őt leginkább az új Star Wars-filmekből ismerhetjük (Rey megformálójaként). Méltó partnere az apját játszó Ben Mendelsohn, akinek a jelenléte talán még soha nem volt ennyire vérfagyasztó. A férfit az motiválja, hogy mindenképpen visszaszerezze elveszett lányát, ám ennek a visszaszerzésnek egyfajta beteges tulajdonjog gyakorlása a célja. Ennél a pontnál álljunk is meg egy kicsit, ugyanis A lápkirály lánya látszólag hiába „csak” egy izgalmas thriller, valójában nagyon fontos üzenete van. Felteszi a kérdést: a szeretet és a hatalmaskodás megfér-e egymás mellett? Mit érdemel az, aki visszaél egy gyermek naivitásával?

A lápkirály lánya azt is hűen illusztrálja, hogy egy gyermek mindig normálisnak érzékeli a saját életét, és mindaddig így gondolja, míg felnőttként rá nem ébred arra, mennyire nem volt normális a gyerekkora. Neil Burger filmje remek választás lehet azok számára, akik szeretik az olyan thrillereket, amelyek a feszült sztori mellett mélyebb üzenettel is rendelkeznek.