Könyvmoly-nosztalgia

Bevallom őszintén, manapság ritkán vásárolok könyveket. Ennek egyszerűen az az oka, hogy nemigen van időm hosszabb művek olvasására. Pedig – emlékszem – gyermekkoromban, de még fiatalon is valóságos könyvmoly voltam, a polcaim tele voltak velük. Az ifjúsági regényektől a történelmi témájú és az ismeretterjesztő kötetekig nagyon sok mindent szerettem – később riportkönyveket is szívesen forgattam.

Aztán, valamikor az egyetemi időszak körül alábbhagyott ez a szenvedély. Persze ma is olvasok, nem is keveset, de ma már nem papíralapon, és inkább olyasmit, amivel gyorsan végzek.

Mindez arról jutott eszembe, hogy az UNESCO javaslatára ma van a könyv – és a szerzői jogok – világnapja. Ez így együtt nem csak az olvasás fontosságára figyelmeztet, de arra is kér: tiszteljük meg a művek alkotóit azzal, hogy nem a netről, ingyen töltjük le szellemi termékeiket. Én egyébként kedvenc együttesem hanghordozóit is megveszem mindmáig, pedig tudom, a legtöbben a netről szerzik be a zenét – leginkább anélkül, hogy fizetnének érte.

Nemrégiben ismét könyvet vettem: egy riportkötetet, amelyben szervátültetettek mesélik el történeteiket. Több mint háromszáz oldalas, úgyhogy alighanem lassan fogok haladni vele, viszont izgalmasnak ígérkezik. Személyes indíttatásból vettem meg, de szerintem bárki számára tanulságos lehet. Amikor először a kezembe fogtam és belelapoztam, eszembe jutott, milyen jó volt gyermekkoromban olvasni. És az is, hogy felnőtt fejjel az embernek mennyi elfoglaltsága van, ami – többek között – ezt is csaknem lehetetlenné teszi.

Mondják: az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. Most kiderül, hogy tényleg így van-e.