Filmkritika: Aki megélte az álmait

Mivel magyar vagyok, magyarnak születtem, így számomra képtelenség nem magyar szemüvegen keresztül nézni, majd azután megítélni egy olyan filmalkotást, amely nem titkoltan a magyar emberek hazafiságára kíván erőteljes hatást gyakorolni. Amikor azt látom, hogy a vásznon megelevenedik Petőfi Sándor, Jókai Mór vagy Vasvári Pál alakja, akkor félig-meddig elveszítem objektivitásra törekvő filmkritikusi énemet, és lecserélem azt egy mélyen szubjektív nézőpontra. Lóth Balázs filmje, a Most vagy soha! nekünk, magyaroknak mondja a legtöbbet, és mi vagyunk azok, akik úgy tudunk csak erre a műre tekinteni, mint amit hibái, hiányosságai – vagy éppenséggel a túlzásai – ellenére is szeretünk és élvezünk; egész egyszerűen azért, mert rólunk szól, pontosabban közös példaképeink hősies, történelemformáló tetteiről.

Mint említettem, akadnak a filmben kisebb-nagyobb hibák, ám ezek szerencsére nem olyan súlyosak, hogy ne lehessen azokat megbocsájtani. Kicsit olyan, mint egy Petőfi-vers: nem hibátlan, de mivel végig szívvel és lélekkel van kiöntve, egyszerűen képtelenség haragudni rá. A Most vagy soha! az első képkockától kezdve egészen az utolsóig leköti a figyelmünket. A hangulatvilág azonnal magával rántja a nézőt, és még arra is futja az erejéből, hogy olykor-olykor érzelmi csúcspontokat produkáljon. Ilyen például Petőfi első szavalása. Ilyen az, amikor menetelés közben a hazafi tömegből valaki egyszer csak dalolni kezd, és a többiek folytatják a megkezdett nótát. Vagy amikor a zuhogó esőben minden magyar eldobja esernyőjét, és csak arra figyel, mit mond számára a Nemzeti dal. Mert hiába mondják azt idegen osztrákok és hazaáruló magyarok, hogy mindez csak álom, ezt az álmot Petőfiék igenis megélték március 15-én.

A Most vagy soha! felvonultat egy fiktív karaktert is, nevezetesen Farkascht (a németes írásmód nem véletlen), aki egy idegenszívű, hazaáruló magyar ember, és minden erejével azon van, hogy meghiúsítsa a magyar forradalmat. Ő a filmbéli gonosz, és amilyen nagyot alakít ebben a szerepben Horváth Lajos Ottó, sajnos annyira egydimenziós maga a karakter. Folyamatosan azon munkálkodik, hogy ellehetetlenítse Petőfiéket, és ezek az ismétlődő próbálkozások idővel veszítenek érdekességükből. Petőfit a harmincegy éves Berettyán Nándor alakítja, kellő magabiztossággal és karizmával, ezért őt is csak dicsérni lehet. A Petőfi által keltett és folyamatosan fokozódó hazafias hangulatot a film remekül érzékelteti, és hogy ez hitelesen működjön a vásznon, ehhez kellett a fiatal színész ellentmondást nem tűrő kiállása. A Most vagy soha! poénjaiért elsősorban Vasvári Pál felelt, bár mivel én nem vagyok történész, így fogalmam sincs, mennyi valóságalapja lehet annak, hogy a Fehér Tibor által életre keltett Vasvári a valóságban vajon tényleg akkora nőcsábász lehetett, mint amilyennek a film bemutatja. Szendrey Júlia szerepében Mosolygó Sárát láthatjuk, és külön öröm volt látni, hogy az ő figurájának markáns cselekményszálat írtak az alkotók, kiemelve Petőfi múzsájának szerepét.

Amibe bele lehetne kötni, az a zene tolakodó és szinte állandó mivolta, jóllehet nekem tetszett, hogy ennyire hangsúlyos szerephez jut. Megtámogatja, erősíti az ábrázolt eseményeket, és – miként a díszletvilág és a jelmezek – nagyon sokat hozzátesz a mű atmoszférájához. Summa summárum Lóth Balázs filmje bárminemű naivitása ellenére szerethető alkotás, amelynek legnagyobb érdeme, hogy minden eddiginél közelebb hozza a magyar emberekhez az oly sokat emlegetett március 15-ei eseményeket. 

7/10