Filmkritika – Megküzdési stratégiák normálistól paranormálisig

Breier Ádám első nagyjátékfilmjének címe voltaképpen egy egyszerű kijelentő mondat, alannyal és állítmánnyal: Lefkovicsék gyászolnak. Hogy egy meglehetősen személyes, kvázi önéletrajzi jellegű filmről van szó, arról a film eleji dedikálás árulkodik. A rendező a nagymamájának ajánlotta művét.

Mivel a Lefkovicsék gyászolnak – címéhez hűen – a gyász feldolgozásáról szól, azok közé a történetek közé tartozik, amelyekben nem annyira a végcél a lényeg, hanem az odáig vezető út. Ily módon nem igazán számít az, hogy Breier filmje az elejétől kezdve kiszámítható cselekményű és nincsenek benne váratlan fordulatok, mivel ennek ellenére végig leköti a figyelmünket, stílusának és karaktereinek köszönhetően méltó a figyelmünkre.

Lássuk is, milyen a film stílusa és jellemábrázolása! Hogy megragadjam, két rendező nevét kell idecitálnom. Az egyik Alexander Payne, a másik pedig Woody Allen. Utóbbit aligha kell bemutatnom, elég csak annyi, hogy a Lefkovicsék gyászolnak mindkét főszereplője, az apa, Tamás és a fia, Iván egyaránt alleni figura. Tamás egy mogorva vénember, Iván pedig egy afféle „tedd ki, hadd hűljön”-típus. Tehát az egyik az idősebb, a másik meg a fiatalabb Woody Allen. A másik rendező, akit fentebb említettem, az az Alexander Payne, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Schmidt története, a Kerülőutak, az Utódok vagy épp a hamarosan mozikba kerülő, öt Oscar-jelöléssel büszkélkedő Téli szünet. Payne valóságos specialistája a keserédes emberi történeteknek, amely során a cél elsikkad a felé vezető göröngyös úthoz képest.

A Lefkovicsék gyászolnak alaphelyzete komoly és rendkívül szomorú: az apa, a fiú és az unoka csak azért jönnek össze, mert a családot összetartó egyetlen erő, az anya váratlanul elhunyt. Mint kiderül, a családban nem ez volt az első haláleset, évekkel korábban ugyanis Lefkovicsék elsőszülött fiát kellett eltemetniük. Az akkori tragédia hatására apa és fia egyre inkább eltávolodott egymástól, de most az anya halála utána itt egy utolsó utáni esély, hogy mindkét sértett fél végre megbékéljen egymással. A békülés folyamatát Iván fia, azaz Tamás unokája segíti. Míg édesapja a vallásba menekül, nagyapja pedig egy ikeás szekrénysor összerakásával bajlódik, eközben a kisfiú, Ariel a nagyi szellemével társalog. Mindenki a maga módján igyekszik feldolgozni a gyászt. A rendező azonban nem elégszik meg annyival, hogy a kis Ariel csak képzeleg, a paranormális szál ugyanis idővel jelentős dramaturgiai funkciót nyer.

Tétje lesz: az elhunyt személy vajon a halála után képes lesz-e összehozni a családja még élő tagjait? A Lefkovicsék gyászolnak háromszereplős kamaradarab-jellegéből adódóan remekül működne színpadon is. Szórakoztató látni, ahogy ez a három Lefkovics egyszerűen képtelen megérteni egymást, miközben az anya-feleség-nagymama iránti szeretet mindennél erősebb, még a sértettségnél, az elfojtott haragnál és az önérzetnél is. Persze, hogy a legkisebb, az ártatlan Ariel lesz az összekötő kapocs, a híd, amelyre apának és fiának közösen kell rálépnie és félúton találkoznia. A már említett kamarajelleg miatt sok múlik a színészeken. Bezerédi Zoltán nagyszerűen hozza Tamás karakterét, és nekem kellemes meglepetés volt Szabó Kimmel Tamás is, akihez kimondottan jól passzol ez a merev, karót nyelt figura. Produkciójukat nem rontja el az Arielt játszó Leo Gagel sem, aki csupán egy-két jelenetben érződik rutintalannak, mesterkéltnek.

7/10