Filmkritika: A bunyózás és a lövöldözés esztétikája

Csak a filmben szereplő nagy nevek felsorolása kitesz egy teljes bekezdést, úgyhogy essünk is túl rajta: Henry Cavill, Bryce Dallas Howard, Sam Rockwell, Dua Lipa, John Cena, Samuel L. Jackson, Bryan Cranston, Catherine O’Hara. Közülük persze nem mindenki főszereplő, és csak a reklámszakemberek munkáját dicséri, hogy például az inkább csak mellékszereplő Henry Cavill és a legfeljebb csak epizódszereplő Dua Lipa díszelegnek a film hivatalos plakátjának a közepén. Korunk egyik legszebb férfija és nője már a jelenlétével is emeli az Argylle esztétikumát. És akkor a plakáton lévő macska vitathatatlan marketingerejéről még nem is beszéltünk…

A film egy írónőről szól, aki – látszólag – egész véletlenül egy titkosszolgálati akció kellős közepébe csöppen. Ebben a feszült helyzetben szerencsére akad egy védelmezője, aki váltig állítja, hogy a nő regényei igen jelentős hatással vannak a valóságban is bekövetkező titkosszolgálati eseményekre. Ezért kell őt megvédeni, illetve az ellenség ezért üldözi őt úton-útfélen. A hősök és a néző számára úgy tűnik, az események logikus rendben követik egymást, ám amikor végre megpihennénk, gondolván, hogy minden oké, jön egy újabb fordulat, ami aztán egy még újabbat és még újabbat szül. Vaughn filmje ugyanakkor gondosan ügyel arra, hogy a cselekmény végig követhető legyen. Nincsenek bakugrások vagy lyukak a cselekményben, mindazonáltal akkor kapjuk a legnagyobb élményt a filmtől, ha végig figyelmesek vagyunk. A legfontosabb kérdés, amire választ várunk: kicsoda valójában Elly Conway?

Az Argylle eredetileg ennek a titokzatos Elly Conwaynek a regénye, azaz a film voltaképpen egy adaptáció, amelyben – és gyanítom, a regényben is – maga a szerző játssza a főszerepet. A kiléte elengedhetetlenül fontos, hogy megértsük a cselekményben lezajló eseményeket, ugyanakkor – és ez a legnagyobb marketingötlet – azt továbbra sem tudjuk, kicsoda Elly Conway, mármint a valóságban ki lehet ő, vagyis fogalmunk sincs, ki a regény igazi szerzője. Ez a titokzatosság kifejezetten stílszerű egy kémtörténet összefüggésében, de szerencsére ezen a rejtélyen kívül is van még elég látnivaló a filmben. Az Argyille elképesztően mutat a nagyvásznon.

Fentebb már tettem említést arról, hogy egyes színészek milyen kellemes látványt nyújtanak a képernyőn, ám az Argyille messze nem elégszik meg a szép emberek látványával. Még a hasonlóan nagyszabású hollywoodi szuperprodukciókban is ritkán találkozunk ennyire pazar módon összevágott verekedős jelenetekkel, de az alkotók még a mesteri vágásra is rátesznek néhány lapáttal. A bunyó és a lövöldözés képsorai valóságos „mozgófestményekké” válnak, amelyhez a roppant hangulatos aláfestő zene is hozzáteszi a magáét. Az alkotók szemlátomást ezekben a jelenetekben élik ki leginkább a kreativitásukat. Ez a fajta túlesztétizált filmkészítés nyilvánvalóan nem mindenkinek jön be, és valahol azokat is meg lehet érteni, akik úgy gondolják, a kevesebb olykor több lenne. Engem kilóra megvett ez a színes-szagos eufória, amelynek persze hátulütője, hogy a csendesebb átvezető szakaszokat néhol súlytalan, érdektelen üresjáratnak éreztem. Aki egy nagyon trendi, ezer fokon égő, szórakoztató látványosságot vár a filmtől, az nem fog csalódni, de azoknak is tetszik majd az Argylle, akik rajonganak a filmes csavarokért. 

8/10