Filmkritika: Ez nem az én otthonom

Persze nem állítom, hogy karácsonykor kizárólag szívmelengető filmeket kellene nézni, de az biztos, hogy a Valami madarakon egyáltalán nem segít, hogy az ünnepi hangulatban szeretne érvényesülni. Le kell szögezni azonban, hogy ennek ellenére – illetve ettől függetlenül – a Valami madarak ismét egy kiváló magyar filmalkotás, úgyhogy karácsonyi kályhameleg ide, szilveszteri hepajozás oda, nyomás be a moziba. Ha valakit esetleg ez még nem győzött meg, hát gondoljon csak arra, hogy a magyar színészlegenda, Szacsvay László sem véletlenül mondott igent egy elsőfilmes rendező felkérésének.

Bár az igazat megvallva, egy kis internetes nyomozás után azonnal kiderül, hogy a rendező, Hevér Dániel nem egy szokványos elsőfilmes. Angliában, majd az Egyesült Államokban sajátította el mestersége csínját-bínját, hogy aztán egy Los Angeles-i mesterdiplomával koronázza meg tanulmányi pályafutását. Azzal, hogy első nagyjátékfilmje témájául az öregedést választotta, a fiatal alkotó igazán nagy fába vágta a fejszéjét, ám tehetsége és érzelmi intelligenciája átlendítette a nehézségeken. Többnyire.

A sztori néhány mondatban összefoglalható: az idős Béla bácsi elesik a saját fürdőszobájában, amelynek következtében kórházba kerül. Az orvos közli a fiával, hogy innentől kezdve Béla nem maradhat magára, tehát vagy befogadják, vagy idősotthonba helyezik a férfit. Felesége nyomására Béla fia az idősotthon mellett dönt. A morózus Béla bácsi azonban semmiképpen sem akar ott maradni, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy az nem az ő otthona, és punktum. 

A Valami madarak azt bizonyítja, hogy egyszerű „sportág” a filmezés, csak jól kell tudni művelni. Hevér filmje kevés karaktert mozgat, és ez az előnyére válik, hiszen így tud leginkább a főhős sorsára koncentrálni. Béla bácsi mellett jelentős szerephez jut a Kizlinger Lilla által alakított Zoé, egy fiatal közmunkás, aki az idősotthonban dolgozik, és idővel összebarátkozik Bélával. Tulajdonképpen a lány az egyetlen pozitívum a bácsi életében, és ez fordítva is igaz. Egyfajta menedéket jelentenek egymás számára. Kizlingert mostanában több új hazai alkotásban is lehetett látni (például Magyarázat mindenre, Semmelweis), ám mindezidáig finoman szólva sem győzött meg engem arról, hogy helye van a szakma krémjében. Alapvető beszédtechnikai problémákkal küzd, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag alig lehet érteni, amit mond.

A Valami madarakban sem tökéletes az artikulációja, ám ez most zavart a legkevésbé, sőt el kell ismernem, hogy Kizlinger ezúttal olyan természetes és hiteles volt, amennyire a szerepe megkívánta, vagyis egyáltalán nem vallott szégyent Szacsvay László mellett. Még az is kijelenthető, hogy az az egy-két hamis hang, ami be-becsúszik Hevér filmjében, nem Kizlinger karakteréhez, hanem Béla bácsihoz kapcsolódik. Ezek a hamiskás szólamok azok, amelyek tanúsítják, hogy a Valami madarak nem egy sokat megélt, idős ember alkotása, hanem egy ifjú titáné, akinek ugyan sok gondolata van az időskori elmagányosodásról, azok mégis csak gondolatok, nem pedig szubjektív módon megtapasztalt élmények, érzések. A fájdalmas, sőt nyomasztó téma kifejtése során Hevér némi humort is belecsempészett a művébe, de szerencsére nem vitte túlzásba. Ez a visszafogottság, ami az elbeszélésben, a hangulatban és a képi világban egyaránt tükröződik, a legnagyobb erénye a filmnek. Az utolsó képkockát, Béla bácsi tekintetét pedig sokáig nem feledhetjük.

8/10