Filmkritika: Egy illúzióval kevesebb

Egy olyan kaliberű szupersztár, mint Elvis Presley, nemcsak egyszerűen a rajongás tárgya volt, hanem generációk példaképe egyszersmind. Létezett egy Elvis, akit kizárólag a média szemüvegén keresztül ismerhetett meg az akkori közönség. Ő volt a Király. És létezett természetesen egy másik Elvis Presley is, történetesen az igazi Elvis, akit csak nagyon kevesen ismertek. Egyike ennek a kevés embernek Priscilla Presley volt, az amerikai szupersztár felesége.

Sofia Coppola rendező (Elveszett jelentés, Marie Antoinette) Priscilla Presley önéletírását alapul véve készítette el Priscilla című, legújabb filmjét, ami betekintést enged a Király nem épp példaértékű magánéletébe. A mű szerkezete klasszikus vonalvezetést követ, azaz Priscilla és Elvis megismerkedésével kezd, és a házasság felbomlásáig tart. Ez elméletben magával vonja azt is, hogy a Priscillát úgy nézzük, mint egy tipikus felemelkedés-bukás történetet, de jelen esetben nem igazán beszélhetünk felemelkedésről. Amikor a huszonnégy éves Elvis megismerkedik Priscillával, a lány még csak tizennégy esztendős. Nem telik el sok idő, és az ifjú pár hamarosan összebútorozik, ami egyet jelent azzal, hogy innentől kezdve Priscilla csak sodródik az árral. Elvis hol otthon van, hol nincs (leginkább nincs), és amikor együtt lehetnének, akkor sincsenek kettesben, mert Elvis körül mindig és mindenhol ott lebzselnek a barátok és/vagy a rajongók. Priscilla már az elejétől kezdve boldogtalan, amit ő maga nem hajlandó tudomásul venni, Elvist pedig egyáltalán nem is érdekli.

Coppola filmje egy végtelenül ellenszenves Elvis Presley-t mutat be, aki még a bántalmazástól sem riad vissza. A verbális megalázás alap nála, ám olykor még a keze is eljár. Ha megalázza és/vagy megüti Priscillát, utána azonnal bocsánatért esedezik, amire egy pszichológus valószínűleg azt mondaná, hogy a csávó minimum bipoláris zavarban szenved. Persze ő nem igazán szenvedett, azt meghagyta a feleségének. 

Abba nem akarok belekötni, hogy a film túlságosan is egyoldalú módon mutatja be Elvis Presley-t és az ő magánéletét. Ennek pusztán az az oka, hogy a készítők egy szubjektív visszaemlékezés alapján dolgoztak. Nem tehetünk mást, kötelességünk elhinni, hogy Priscilla mindezt így élte meg. Az elfogultság tehát indokolt, sőt óhatatlan. Ilyen szempontból azt mondhatjuk, hogy a film hiánypótló, hovatovább revelatív erejű. Meglehetősen illúzióromboló azzal szembesülni, hogy a megannyi gyönyörű dal énekese egy valóságos dúvad volt – legalábbis a feleség élménybeszámolója szerint. Pláne összehasonlítva a 2022-es Elvis című alkotással, egészen szembetűnő, hogy abban a filmben maga Elvis volt az áldozat (egy ármánykodó ügynök áldozata), itt most ő az, aki lelki terror alatt tart egy másik embert, Priscillát.

Coppola filmjében a téma lehet meglepő, egyébként a mű maga csak tisztes középszer. Vontatott, lassú sodrású alkotás, jó pár csendes jelenettel, és szinte végig elégikus hangulattal. A címszerepet alakító Cailee Spaeny egyébként tökéletes választás volt Priscilla szerepére, és Jacob Elordi is nagyot játszik Elvisként. Nem rajtuk múlt, hogy egy messzemenőkig szubjektív memoár végül csak egy tisztességes mozgóképi feldolgozást kapott.

6/10