Filmkritika: Azt se hidd el, amit kérdez

A Konstrukció azon filmek közé tartozik, amik előszeretettel vezetik orránál fogva a nézőt, dupla- vagy akár triplacsavarral megspékelve a cselekményt. A karrierje során egykor szebb napokat látott Rodriguez (Sin City, Alkonyattól pirkadatig) legújabb alkotása még a stáblista közben is tartogat fordulatot. Olyan művekhez hasonlítható, mint A tökéletes trükk, az Eredet, a Tenet, a Szemfényvesztők, vagy a Mark Wahlberg főszereplésével készült – ennek ellenére a mozikban be sem mutatott – Végtelen című film. Ha ezek közül bármelyik is tetszett, érdemes esélyt adni a Konstrukciónak, jóllehet az imént említett művek közül az első három színvonalát nem éri el. (Persze, mert azokat a zseniális Christopher Nolan rendezte – jöhet is a kézenfekvő válasz.)

A Konstrukció sztorijáról – épp a csavarossága miatt – nem érdemes részletesen írni. Itt és most legyen elég annyi, hogy van egy Danny Rourke nevű nyomozó (őt játssza a szomorú szemű Ben Affleck), akinek a lányát valaki elrabolta, és azóta sem tudni, hol van a kislány, vagy hogy életben van-e még egyáltalán. Egy bankrablással nyit a film, melynek során Rourke nyomozó egy különleges képességű bűnözővel köti össze a bajszát. Minden jel arra mutat, hogy a hipnotikus képességekkel megáldott rablónak valós információi lehetnek Rourke lányának a hollétéről. Nincs mit tenni, a nyomozó üldözőbe veszi a bűnözőt, ám kis idő múlva mintha szerepet cserélne a két férfi, és onnantól kezdve – legalábbis úgy tűnik – a bűnöző üldözi Rourke-ot.

A Konstrukció nagy erénye a játékidejében rejlik. Az alkotóknak úgy sikerült mindössze 85 percben elmesélniük a történetet, hogy közben a cselekmény végig jól követhető. Nincs tehát túlírva a sztori, és ez a jelenkor filmes felhozatalában (ahol egyre-másra záporoznak a két-két és félórás filmek) igazán megsüvegelendő teljesítmény. A rövidségnek persze megvan az ára. A Konstrukció olykor felszínesnek hat, és lehetne benne több akciójelenet és/vagy feszült pillanat. A fordulatok szinte óramű pontossággal érkeznek: 20-25 percenként borulhat az addig felállított elméletünk a cselekmény végkimenetelével kapcsolatban. Amit először talán erőltetettnek érzünk, azt a következő jelenet rendszerint gyorsan meg tudja magyarázni, és a következő fordulatig mindig eltelik annyi idő, hogy megemésszük az addig kapott információkat. Szó se róla, kell némi nyitottság a mű élvezetéhez, és az sem árt, ha szemet tudunk hunyni néhány klisé vagy a film egészére jellemző elnagyoltság felett. 

Ben Affleck már említett szomorkás bociszeme és a színész karizmája a hátán viszik a filmet, de ha már karizma, ne feledkezzünk meg William Fichtnerről (A sötét lovag) sem, akinek kifejezetten jól áll ez a szerep. A női oldalt Alice Braga (Legenda vagyok) képviseli, akinek a karakteréről igen hosszú ideig nehéz eldönteni, hogy a jó vagy a rossz oldalon áll-e. 

A feszesre szabott játékidő mellett Rodriguez filmje kapcsán az is említésre méltó, ahogyan a készítők rájátszanak a sztori csavaros mivoltára. Ennek megfelelően bizonyos díszletek is – szó szerint – csavarosak, és a mindent látó szem, valamint a dominó is előkerül, sőt még Jim Carrey legfordulatosabb (és igencsak alulértékelt) filmjét, A 23-as számot is sikerül megidézni.

7/10