Filmkritika: Elbújik a szekrényben

Kezdve azzal, hogy az irodalmi alapanyag nem is regény, hanem csak egy novella, és annak sem túl hosszú, nagyjából tíz oldalnyi. Ehhez képest Rob Savage (Az utolsó rítus) filmje több mint másfél órás. Ettől még persze lehetne jó a film, például akkor, ha az alapsztorihoz érdekes, izgalmas koncepciót társítottak volna a készítők. Az eredeti novella egy beszélgetésre épül, melynek során megismerkedünk Lesterrel, a pácienssel és Dr. Harperrel, a pszichológussal. Lester elmeséli, hogyan haltak meg a gyerekei, Harper pedig végighallgatja a zaklatott férfit. Lester szerint a gyerekeket a szekrényből előbújó mumus ölte meg, aki mindig csak éjjelente támad. Az eredeti novella műfaja lélektani horror, amelyben a szerző, Stephen King hűen bizonyítja, mennyire ért a feszültségteremtéshez és a borzongatáshoz.

A film készítői nem elégedtek meg annyival, hogy két férfi párbeszédét nézzük, miközben elmerülünk Lester tragikus és rémisztő múltjában. Egyébként elképzelhető, hogy ez – megfelelő vizualitással és színészi játékkal – remekül működhetne egy félórában elmesélve. Ahhoz azonban, hogy az alapsztori játékidejét ennek a háromszorosára duzzasszák, ki kellett találni egy másik cselekményszálat. Így történhetett meg, hogy Lester epizódszereplővé silányult, Harper pedig özvegy lett, továbbá kapott maga mellé egy tinédzser és egy tíz év körüli lányt. A lányok, Sadie és Sawyer főszereplői rangra emelkedtek, és nekik kell megküzdeniük a címszereplővel. Azzal a címszereplővel, akit noha sokáig nem láthatunk, a vége felé azonban egyre inkább megmutatja magát. Bár ne tenné, gondolhatjuk ekkor, hiszen a horror hatásfokát messzemenőkig csökkenti az, ha az addigi ismeretlen lényt később túl sokszor láthatjuk. 

Ám nemcsak ez az egyetlen hiba a filmben. Ha rosszmájú akarok lenni, azt mondom, eleve az hiba, hogy elkészült ez az adaptáció. Ilyen formában A mumus nem több egy átlagos szörnyfilmnél, miközben a King-novella épp attól hátborzongató, hogy nem tudhatjuk, valójában Lester tudatalattijába nyertünk bepillantást, vagy a férfi a valóságban látott szörnyűségektől kattant be. A film második felében ez a kérdés egyértelműen eldől, így oda a pszichológiai izgalom. 

A már megszokott píszíre persze ezúttal is figyeltek az amerikai filmesek: két férfi helyett két lány a főszereplő (sőt a lebutított Harperen kívül nincs is férfi-fiú szereplő), Sadie baráti köre pedig olyan lányokból áll, akik – csakúgy, mint az egy hete látott A kis hableány lánytestvérei – valamennyi etnikumot képviselik. A főszereplőket az egyébként tehetséges Sophie Thatcher (Yellowjackets) és Vivien Lyra Blair alakítják, Harper szerepében pedig Chris Messina (Éles tárgyak, Az Argo-akció) látható. Rajtuk semmi sem múlt. Sajnálom, hogy így alakult, mert én bizakodtam. A tudattalan sötét birodalmában történő utazás helyett bazári ijesztgetést láthatunk, és az ijesztgetés ráadásul csak helyenként valóban ijesztő, többnyire inkább érdektelen, mert kiszámítható.

4/10