Filmkritika: A Fabelman család

A különféle önéletrajzi ihletettségű alkotások valósággal a reneszánszukat élik, elég csak arra gondolni, hogy a 2018-ban elkészült Roma című Oscar-díjas film után tavaly jött ki Paul Thomas Anderson Licorice Pizzája, a Kenneth Branagh-féle Belfast és az olasz Paolo Sorrentino által rendezett Isten keze is. A múlt évben Spielberg még a West Side Story legújabb változatával foglalatoskodott, sokadszorra bizonyítva, hogy a műfajfilmek területén még mindig ő az úr a háznál. Most A Fabelman családdal bizonygatja ugyanezt – sajnos kevesebb sikerrel. Címéhez hűen A Fabelman család egy klasszikusnak mondható családtörténet. Ezen belül házassági történet, felnövéstörténet, love story és karriertörténet egyszersmind. A játékidő csaknem két és félórára rúg, ami persze Spielbergnél egyáltalán nem szokatlan jelenség. Ebbe az időbe tömöríti a család történetét, és mesél arról, hogy a kis Sammy Fabelmanre milyen hatással volt élete legelső moziélménye, majd nem sokkal később az első kamera, amit kapott. Azon túl, hogy a kisfiú rögvest a családi videók elkészítésének első számú felelősévé avanzsál, Sammy már nagyon korán történetekben gondolkodik, trükköket használ, díszleteket rak össze, színészeket instruál (kezdetben a testvéreit), és kitanulja a vágás mesterségét is. Mindezt szinte teljesen autodidakta módon, pusztán saját kíváncsiságától vezérelve. Persze ez nem csupán kíváncsiság, hanem egy mélyről jövő, belső motiváció, Sam Fabelman ugyanis született filmrendező. Kamerája akkor is vele van, amikor a családja már szétszakadni látszik, és a barátai is szétszélednek. Miután meglegyinti őt a szerelem érzése, az igazi, a nagy ő akkor is a kamera marad. A kamerának köszönheti azt is, hogy többet lát a valóságból, mint ami előtte van. Mert a kamera az igazat mondja, nem csak a valódit. És az igazság olykor rendkívül fájdalmas. 

A Fabelman család megtekintése közben mindenekelőtt nem a már említett önéletrajzi ihletésű művek juthatnak eszünkbe, hanem sokkal inkább Giuseppe Tornatore csodálatos Cinema Paradiso című filmje. A Cinema Paradiso is a mozi szeretetéről szólt, és most A Fabelman család is egy valódi óda a filmkészítéshez. A film minden egyes pillanatát áthatja a mozi iránti feltétlen rajongás, és ez nemcsak a szereplők tekintetén, illetve a cselekményen érződik, hanem a mű megalkotottságán is. Filmtechnikai szempontból Spielberg és csapata a filmművészetmagasiskoláját mutatja be. Lenyűgöző műgond jellemez mindent, a zenétől kezdve a díszleteken át az operatőri munkáig. Nem csoda, hiszen egy valóságos filmes világválogatott jött itt össze a forgatásra. Legendák gyülekezete: a zenét az ötszörös Oscar-díjas John Williams szerezte, a felvételekért a kétszeres díjazott Janusz Kaminski felelt, a vágást a háromszoros Oscar-díjas Michael Kahn intézte, a díszleteket pedig a kétszeres nyertes Mark Bridges. A főbb szerepekben ugyancsak nagy nevek láthatók, például Michelle Williams, Paul Dano vagy épp Seth Rogen. Sam Fabelmant egy viszonylag ismeretlen fiatal színész, Gabriel LaBelle alakítja, aki előtt – szinte biztosak lehetünk benne – ezzel a főszereppel a háta mögött fényes jövő állhat. Ám hiába az Oscar-díjas világválogatott, ha maga a film unalmas, vontatott. Egy teljes óra eltelik, mire az első feszült pillanatot átéljük, aztán még negyedóra, mire elérkezik a drámázások ideje. Sajnos Spielberg visszarettent attól, hogy igazán szerzőivé, egyedivé tegye filmjét, így hiába az önéletrajzi forrás, maradandó alkotás nem készült, csak egy helyenként szórakoztató, végig jól kinéző családtörténet.

6/10