Romantika és halottasház

„Még akkor is, ott is, örökre szeret” – hangzik a magyar irodalom egyik legismertebb költeményének utolsó sora, amelyben a lírai én halálon túli, örök hűséget fogad szerelmének. Valami ilyesmi történik az Átjáróház című filmben is. Főhőse, Krisztián egy hullaház frissen kinevezett éjjeliőre. Munkába menet, még napközben megismerkedik egy lánnyal, akivel meg is beszélik másnap reggelre a randit. Csakhogy Krisztián aznapi éjszakája meglehetősen különösen telik, és el is felejti a randevút, csak késve érkezik a helyszínre. Ági ekkorra már buszon ül, ami tragikus módon balesetet szenved. Ági életét már nem tudják megmenteni. Azazhogy kap még egy esélyt. 

A hullaház ugyanis, ahol Krisztián dolgozik, valójában egy átjáróház az élők és a holtak világa között, és aki odakerül, annak a lelke örökre elkárhozik, vagy – Krisztián hathatós segítségével – felszabadulhat. Krisztián ugyanis egy olyan médium, akit a holtak arra kérnek, végezze be helyettük azt, amit még az életükben nekik kellett volna megoldaniuk, különben a hullaházban dolgozó boncmester nemcsak a testüket, de a lelküket is megsemmisíti. Miután Ági is hullaházba kerül, minden néző számára egyértelmű lesz, mi az a dolog, amit Ági még életében befejezetlenül hagyott. Maga Ági azonban valami miatt ezt nem tudja, és ami cikibb, hogy Madarász Isti filmje is úgy tesz, mintha ez olyan nagy rejtély lenne. Krisztiánnak és Áginak tehát rá kell jönnie, hogy amivel megmenthető a lány lelke, az maga a szerelem, ami – az elmaradt randi miatt – Ági életében beteljesületlen maradt. Ez tehát a film tétje.

Nyilvánvaló hibái és néhol idegesítő mivolta ellenére az Átjáróház szerethető film. Noha a forgatókönyvbe sajnos jóval kevesebb kreativitás szorult, mint a látványvilágba, bizonyos rendezői megoldások képesek feledtetni a produkció gyengeségeit. Kiállításában a film igen profi munka, ebből a szempontból a Dobó Kata-féle El a kezekkel a papámtól!-ra emlékeztet, csak kevesebb giccsel. Igényesség jellemzi a díszletek, a jelmezek és a zeneválasztás terén egyaránt. Amennyiben háttérbe szorítjuk magunkban a cinikus felnőtténünket, az is hamar kiderül, hogy nincs itt szó semmiféle beteges nekrofíliáról, sem csúnya, gonosz zombikról. Az Átjáróház egy hamisítatlan love story, mesebeli környezetben, egy csipetnyi mágiával, valamint a jó és a rossz örök küzdelmével. Ahogyan indul, az egészen fenomenális. 

Remek trükkök, vizuális effektusok jellemzik, és még a cselekménybe sem lehet belekötni. Közbenjárásaival Krisztián szó szerint megváltja az elhunyt lelkeket, és mindez nagyon izgalmas, szórakoztató és igen, lélekemelő. Sajnos azonban Madarász Isti nem folytatja tovább a szívszorító koncepciót, hanem megelégszik a romantikázással. A romantikát ráadásul mérsékelten szórakoztató humorral is vegyíti, amivel teljesen kiheréli a kezdő 15-20 perc által ígért komoly témát. Az a szomorú helyzet, hogy a szerelmesek civakodása nem elég vicces, Árpa Attila jelenléte pedig egyenesen kínos. A Kútvölgyi Erzsébet által alakított jólelkű boszorkány is inkább idegesítő, mintsem humoros jelenség. A legnagyobb dramaturgiai hiányt Krisztián karakterfejlődése szenvedi el. Az alkotók megijedhettek attól az eshetőségtől, hogy a bűntudat filmjét készítsék el, ezért lett az Átjáróház vicceskedő, könnyed szórakozás, ami elnyomja a lelkiismereti válság írmagját is. 

A Krisztiánt alakító Bárnai Péter játéka ennek megfelelően hol komoly, hol komolytalankodó – mintha ő is érezné, hogy a figurát csak belekényszerítik a játékos stílusba. Rujder Vivient azonban csak dicsérni lehet Ági szerepében, neki kifejezetten jól áll a mesebeli szerep. Az Átjáróház nem ő miatta lett olyan, mint ami keveset markol, de azt legalább megfogja.