Filmkritika: A másik otthonunk

Az embernek két otthona van. Az egyik a saját teste, a másik pedig nem más, mint maga a Föld. A legújabb, Fura világ című Disney-mesét nézve ez a gondolat akkor fogalmazódhat meg bennünk, amikor már túlvagyunk a játékidő kétharmadánál. Ekkortájt a filmnek szinte egycsapásra sikerül átlépnie a saját árnyékát, amelynek következtében az a néző, aki már elkönyvelte a mesét egy mérsékelten érdekes, kalandos, gyerekes sztorinak, hirtelen pofára esik.

A mozikban még futó, ugyanakkor már a Disney+ kínálatában is elérhető Fura világ rendezője aligha nevezhető kispályásnak, sőt. Don Hall olyan nagy sikerű animációs filmek írója (és esetenként rendezője), mint a Tarzan, a Micimackó, a Vaiana, az Oscar-jelölésig jutó Raya és az utolsó sárkány, valamint az Oscar-díjjal jutalmazott Hős6os. A Disney tehát bízik Hall képességeiben, aki ezúttal a Fura világgal hálálja meg ezt a bizalmat. A Fura világgal, amely egyszerre szól a gyerekekhez és a felnőttekhez. Főszereplője a Clade család, annak három generációja, konkrétan nagyapa, apa és fia. Egy felfedezőút során a legidősebbik Clade eltűnik, a középső Clade pedig egy különleges növényzetre bukkan, ami energiát termel. Hazatérve ez a zöld színű növény, a Pando mesés gazdagságot hoz felfedezőjének, és az egész világot megváltoztatja. Hosszú évek telnek el, mire egy nap bejelentés érkezik: a Pando haldoklik, rohad, és ez komolyan veszélyezteti a Clade család megélhetését. Az apa tehát ismét útnak indul, hogy megmentse a Pando gyökérzetét. Ám nemcsak ő megy, hanem vele tart a családja is: felesége és tinédzser fia. Útjuk során rátalálnak a címben is jelzett fura világra, ahol különös és veszélyes lények élnek, majd kiderül, hogy a halottnak nyilvánított legidősebb Clade valójában nem halt meg, hanem ebben a fura világban töltötte az elmúlt huszonöt esztendőt. Ezután a család tagjai együttes erővel igyekeznek megmenteni a saját életüket, illetve a Pandót.

A Fura világot aligha lehet olyasmivel vádolni, hogy nem próbál meg megfelelni a legújabb nyugati trendeknek. Píszí tekintetében Don Hall filmje csillagos ötösre vizsgázik, hiszen van itt minden, ami érzékenyít: különböző bőrszínűek házassága, homoszexuális tinédzser, katonanők, fogyatékkal élő házi kedvenc. Ám a film egyáltalán nem ezekre a kérdésekre futtatja ki a történetet, hanem arra, hogy mi lesz az élőhelyünk sorsa, ha mindent kizárólag az üzleti érdekek és a kényelem irányítanak. Abban a korban, amikor már mindent áthat a technológia, talán szükség lehet hátralépni egyet, hogy azután tovább tudjunk lépni. Végső soron erről szól a Fura világ.

Említettem már, milyen könnyen két részre lehet osztani a filmet. Az első részben (ami nagyjából a játékidő első kétharmada) megismerjük a Clade család tagjait, látjuk, ahogyan útra kelnek, illetve végigkísérjük őket kalandos megpróbáltatásaikon. Ebben a részegységben egymás váltják a szélsebes iramú, színes-szagos látvánnyal átitatott akciójelenetek és az apa-fiú kapcsolatot boncolgató dialógusok. A kalandok a kicsiket érdekelhetik, a drámázás pedig inkább a nagyobbaknak szól, különösen a fiús apukáknak. A Fura világ rámutat arra, mennyire neuralgikus lehet egy apa-fiú kapcsolat, pláne abban az esetben, ha az apa mindenképpen ragaszkodik ahhoz, hogy fia ugyanazt a tevékenységet folytassa felnőttkorában, amit ő is csinál. A fiú lelkében eközben a gyűlölet, a szeretet, a harag és a tisztelet furcsa keveréke uralkodik el. A Fura világ akkor lép szintet, amikor kiderül, mi a film valódi tétje. Innentől kezdve más szemmel nézünk a műre, aminek legfőbb értékét tehát nem a megvalósítása adja, hanem az üzenete.             

8/10