FILMKRITIKA – Elfújta a szélvihar

Még 1996-ban történt, hogy mozikba került Jan de Bont filmje, a Twister, ami akkoriban brutálisan nagyot szólt a mozipénztáraknál. Világszerte csak A függetlenség napja tudott több pénzt hozni a konyhára, úgyhogy igencsak meglepő, miért nem készítettek a filmhez folytatást. Második rész ezúttal sem készült, az idei Twisters: Végzetes vihar ugyanis nem kapcsolódik az eredeti filmhez, inkább csak az alapkoncepció újragondolásáról van szó, egyfajta rebootról. A klímaváltozás korában egyáltalán nem meglepő, hogy Hollywoodnak eszébe jutott egy olyan film, ami voltaképpen arról szól, hogyan lehetünk képesek megzabolázni a természet elemi erejét. Annál meglepőbb viszont, hogy a rendezői széket Lee Isaac Chung kapta meg, aki még 2020-ban szerzett nevet magának egy családi drámával, a Minarival. Éles váltás tehát a dél-koreai származású rendező karrierjében: egy csendes, intim dráma után egy zajos látványfilm következik.

Ez a látványfilm a játékidő első tíz-tizenöt percében remekül bizonyítja rendezőjének drámai érzékenységét. A Twisters: Végzetes vihar olyan kezdést produkál, ami mindkét tekintetben – drámaiság és látvány szempontjából – rendkívül ütős. Az alaphang tehát bőven meglett volna egy jó filmhez, de ami a hatásos kezdés után kibontakozik, az annak állatorvosi lova, ami miatt butuska iparosmunkáknak tartjuk a hollywoodi szuperprodukciókat. Hősünk egy elvileg traumatizált ember, akinek a traumájából sajnos nem sokat ad át a film. A Daisy Edgar-Jones által alakított nő olykor-olykor kesereg a múlt miatt, mégis gyorsan lázba jön ismét, ha egy újabb hurrikánnal néz szembe. És ő még mindig jóval kidolgozottabb karakter, mint a férfi főszereplő, akit Glen Powell alakít. A figura nagyképű pojácaként mutatkozik be a vásznon, aki bulinak tekinti a legpusztítóbb viharokat is, és aki ezzel a „bulizással” gyarapítja követőinek számát az interneten. Ehhez képest jó nagyot fordul a világ, amikor kiderül róla, hogy mélyen érző ember, sőt valóságos irgalmas szamaritánus, aki mindent megtesz azért, hogy hősnőnk segítségével végre meg tudja szelídíteni a legveszedelmesebb viharokat is. Ugye, mennyire logikus: eddig azzal szerzett nevet magának a neten, hogy petárdákat lőtt a tornádók tölcsérébe, most meg azért küzd nagy lelkesen, hogy mihamarabb elcsendesítse a leghangosabb természeti csapásokat. A legtipikusabb romantikus filmekbe illő klisével a minden hájjal megkent alfahímet is megzabolázza a karakán, őzikeszemű hősnő. 

Tegyük most félre a tinifilmek színvonalát idéző szerelmi szálat, koncentráljunk a viharvadászatra! Itt azt látjuk, hogy az Egyesült Államokban van jó pár önjelölt viharvadász (más néven katasztrófaturista), akik egymással versengve tülekednek a jobb helyekért, ahonnan a lecsapó szélvihart filmezhetik. Ez a jelenség valós, és ha ezt a film jobban kidomborította volna, az is izgalmasabb lett volna, mint a romantikázás. Egyenesen röhejes az, ahogyan a film a hatóságokkal bánik. Profi katasztrófavédelmiseket nem is látunk a filmben, így az lehet az érzésünk, mintha Amerikában nem is dolgoznának ilyen emberek. Ez olyan, mintha Magyarországon egy brutális szupercella pusztításában maga Puzsér Róbert és Pottyondy Edina mentene meg bennünket, miközben egyenruhás embereket még csak hírül sem látnánk. Nonszensz. Amúgy a kezdés mellett még van egy jelenet, ami drámaiságával és látványosságával meg tudott győzni, de ezen kívül jobb, ha hagyjuk, hogy a Twisters: Végzetes vihart felkapja, megforgassa, végül kiköpje magából a feledés tornádója. 

4/10