Filmkritika: Szörnyek keringője

A két gigantikus szörnykolosszus, Godzilla és Kong első szélesvásznú konfrontációjára három évvel ezelőtt került sor, és bár az akkori járványidőszak nehezítette a film bevételi esélyeit, a Godzilla Kong ellen egész tisztességesen teljesített a mozipénztáraknál. Épp annyira, hogy Adam Wingard ismét a rendezői székbe ülhessen, és levezényelhesse a várva várt (?) folytatást is.

A Godzilla x Kong: Az új birodalom egy olyan elképzelt világot mutat be, amelyben úgy-ahogy megférnek egymás mellett (alatt, fölött) a titánok – köztük maga Godzilla –, Kong és az emberek. Csakhogy egy ősi jóslat szerint ez a viszonylagos idill rendkívül illékony: egy minden eddiginél veszedelmesebb ellenfél vár Kongra és Godzillára. Szóval egy minden eddiginél veszedelmesebb, egy minden eddiginél nagyobb, egy minden eddiginél pusztítóbb stb. – az olvasó nem unja még? Mert én nagyon. Úgy is mondhatnám, hogy minden eddiginél jobban unom.

A tíz évvel ezelőtti Godzilla-film elementáris ereje még imponált, azután – három évvel később – a Kong: Koponya-sziget egy egészen érdekes koncepcióval rukkolt elő. Godzilla ezután 2019-ben tért vissza a vászonra, amiről most megírhatnám, hogy miért is bukott meg, de nem írom meg, mert annyira rossz volt, hogy nem is emlékszem rá. Önálló – értsd: Kong nélküli – Godzilla-filmmel ezt követően nem is kísérleteztek Hollywoodban, ehelyett elkészült a fentebb már említett Godzilla Kong ellen, ami ezzel a gyermeteg koncepcióval – mármint azzal, hogy eresszük össze a két óriásszörnyet – próbálta maximalizálni a bevételeket. Bizonyára úgy voltak vele, hogy az embereket sokkal jobban érdekli egy szuperrangadó – például egy Real Madrid-Barcelona –, mint mondjuk egy Barcelona-Almería összecsapás.

De nehogy azt higgyük, hogy az alkotók most lejátszották nekünk a csúcsrangadó visszavágóját. Nem, nem. Ehelyett megfejelték a felállást egy gonosz Konggal és egy gonosz Godzillával. Micsoda ötlet, agyam eldobom! Egyébként igen, az agyunkat el kell dobni, ha bármennyire is élvezni akarjuk ezt a legújabb rombolásszimfóniát. Szívesen írnám most, hogy bár tartalom kevés van a filmben, ugyanakkor a látvány magáért beszél, de az a helyzet, hogy már a látványt sem tudom dicsérni, ha abból ömlik a műanyagérzet, és így az egész olyan, mint valami orbitális számítógépes játék. 

Két dolog van, ami viszont dicsérhető: egyrészt az alkotók kerülték a sötétben játszódó jeleneteket, azaz a látványosnak szánt összecsapások túlnyomórészt fényes nappal, világosban játszódnak. A másik dolog, ami tetszett, az Kong karakterábrázolása. Míg Godzilla csak tombolni és rombolni képes, addig Kong barátokra áhítozik, fogfájás gyötri, és örül, ha az emberek valami új ajándékkal lepik meg őt. Fontos a perszonifikáció, mert csak így lehet az adott karakterrel azonosulni, jóllehet ne várjunk egy, A majmok bolygójának Cézárjához fogható mély jellemrajzot. 

A címszereplőkön kívül a legfontosabb emberi figurák is visszatértek, de ezúttal is biodíszletek csupán, a szörnyek viadalának nézői. Rebecca Hall, Kaylee Hottle és Brian Tyree Henry tehát ismét itt vannak, mellettük pedig a jobb sorsra érdemes Dan Stevenst üdvözölhetjük a fedélzeten (süllyedő hajón?). Ő jópofa szeretne lenni, de sajnos inkább csak fárasztó. Amikor pedig a Rebecca Hall által játszott kutatónő egy barlangrajz alapján gyakorlatilag pontról pontra elmeséli, mi fog történni a film hátralévő egy órájában, akkor az ember nem tudja, sírjon vagy röhögjön inkább.

3/10