Ne csak nézz

Festmények sorjáznak a teremben. Némelyik már végleges helyén, a falon lógva, mások még a földön a végső rendezői döntésre várva. Majdnem középen pedig egy irodalomtörténész ül karosszékben. Szemlélődik. Majd fekete tollal, gyöngybetűkkel papírra vetett jegyzeteiből feltekintve olyasmiről magyaráz, ami abban a nyugalomban külön erővel hat. Képek párbeszédéről, hatásról, ellenhatásról, színek viszonyáról, de ami a legfontosabb, az időről, meg nem spórolható türelemről, az értő figyelemről, sokadik olvasatról. A felszín alatti rétegekről. Önmagunk és a látottak viszonyáról. Sok másról, ami messzire visz, ha szeretnénk. A látvány megüti az ember szemét, ám mélyebben vizsgálódva megannyi apró részlet, összefüggés bontakozhat ki – hangzik az értő ajánlás, ami ott és akkor, nekem fontos intés. 

Vajon, ha mérné egyáltalán valaki, kiderülne, hogy a műkedvelő közönség mennyivel kevesebb időt tölt az alkotások előtt múzeumi terekben? Hogy többet szaladunk-e még ott is, magunk után vonszolva töltekezni nem tudó lelkünket? Tempó, tempó, miként a hétköznapok forgatagában? Felületes pillantások, olvasás, csitt, csatt, száguldó vonat. 

Egésznek hiszem, holott – be kell lássam – többnyire félig hallom csak a felém intézett mondatokat, félig olvasom csak az üzeneteket, nem látom, hogy a 10 az fél 10 valójában, hogy a kitörő öröm igazából kényszeredett, búvik a kétely mögötte. Nem látom, mi mennyit ér, hol vannak a súlypontok, a fontossági sorrend, mert elvész, aki nem úszik elég gyorsan. Vajon tényleg elvész? 

Arra gondoltam, filmet forgatok. Fejben. És közben úgy teszek, mintha lassítva szeretném rögzíteni a mozdulatokat. Akkor, talán akkor elérem az egykor normálisnak mondható emberi tempót. Lesz, ami lesz.