Filmkritika – A téma az utcán hever

Alex Garland pontosan egy évtizeddel ezelőtt készítette el nagy sikerű filmjét, az Ex Machinát, ami a sci-fi műfajának egy modern gyöngyszeme. Második filmje, az Expedíció már némileg halkabb sikert hozott, jóllehet a keményvonalas sci-fi rajongók azt is inkább csak dicsérni tudták. Ezt követően Garland a sorozatok világába is belekóstolt, és elkészítette a Devs című miniszériát, ami talán még az eddigieknél is erőteljesebben bizonyította alkotójának tudományos (kvantumfizikai) érdeklődését. Ezután – két éve – egy művészfilmes beütésű horrorral jelentkezett (Ők), ami sokaknál kiverte a biztosítékot, míg mások dicsérték allegorikus jelentéstartalmát. Legújabb alkotása, a Polgárháború ugyancsak egy allegorikus sztori, amibe nagyon könnyű belelátni a mai amerikai közhangulatot, a politikai kétosztatúságot, illetve a mindezekből fakadó gyűlöletet, megfélemlítést, bizalmatlanságot. Címéhez hűen a film egy olyan fiktív(?) amerikai társadalmat mutat be, amelyben kezd úrrá lenni az anarchia, miután a keleten székelő elnök kezéből fokozatosan kicsúszik az irányítás. Az utcákon, a nagyvárosokban megszűnik a rend, bárhol lövések dördülhetnek, a halottakat pedig platós teherautókról tömegsírokba öntik. Ebben a kaotikus helyzetben kezdik meg útjukat hőseink, négy, mindenre elszánt fotóriporter. Céljuk, hogy bejussanak a Fehér Házba, és megörökítsék az elnök életének utolsó pillanatait. Ide vezető útjukat megannyi halál és szenvedés övezi.

Nagyon régen láttam annyira erőteljes filmkezdést, mint amivel a Polgárháború előrukkol. A moziterem elsötétül, és hirtelen egy tömegverekedés kellős közepébe csöppenünk, amelynek szereplői a fellázadt civilek és a rend őrei. Ide merészkednek a fotósok, hogy dokumentálják az eldurvult eseményeket. Itt ismerkedünk meg hőseinkkel, akik – közeledve az amerikai főváros felé – idővel egyre durvább és durvább események sűrűjében találják magukat. Közben egyetlen szó erejéig sem moralizálnak azon, hogy milyen dolog segítségnyújtás helyett fotókat lőni, újraélesztés helyett azt keresni, melyik lenne a legjobb beállítás. Nem moralizálnak, mert egyrészt nincs rá idő, másrészt ők ezért profik. Végzik a munkájukat, ahogyan az embereket tucatszámra lövöldöző katonák is. Ők, mármint a katonák, arctalan közösség csupán, Garland filmje kizárólag a háttérmunkásokkal, a sajtóval foglalkozik. Ahogyan moralizálás, úgy heroizálás sincs. A fotókon keresztül megelevenedik a háború esztétikája, sőt romantikája. Magyarként persze óhatatlan, hogy eszembe jut, mindez mennyire álságos az amerikaiak részéről. Elvégre egy olyan országról van szó, ahol – leszámítva a tényleges történelmi polgárháborút a 19. századból – még sosem volt belföldi háborúzás. Tankok és vadászrepülőgépek még soha sem bombázták az ígéret földjét. Nagy különbség, hogy ők pusztán eljátszanak ezzel a szörnyű gondolattal, az európaiak viszont át is élik/élték mindezt.

Alex Garland a Polgárháborúban a karaktereket is remekül válogatta össze. Van köztük sokat tapasztalt, vén róka, hideg profi és szárnyait bontogató zöldfülű egyaránt. Küldetésüknek úgy kell nekiveselkedniük, hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak, ám a lényeg, hogy ha ez meg is történik, meg legyen örökítve, lehetőleg a megfelelő szögből és tökéletes megvilágításban. A színészek egytől egyig pazar teljesítményt nyújtanak ezekben az egyébként roppant nehéz szerepekben. Közülük is kiemelkedik Kirsten Dunst (Interjú a vámpírral) és Cailee Spaeny (Priscilla). Utóbbi ha így folytatja, sokat fogunk még hallani róla a jövőben. Jó néhány emlékezetes pillanat fűződik a karakterekhez, olyanok, amelyekből a hideg profizmus mögött felsejlik az ember, és megmutatja valódi, érzelmekben, empátiában gazdag oldalát. A Polgárháború a megtekintése után még sokáig velünk marad, és amit elmond az emberiségről, azt bizony nem tesszük ki az ablakba.           

8/10