Nem sokat

A pizzából szivárgó szószos szaft patakként indult meg lefelé a kezemen, épp a bal kis- és gyűrűsujjam között. Az erős narancsszín lé a pulóverem felé iramodott, miközben én a konyhát vettem célba rohanvást, hogy papírtörlővel vessek gátat az elszabadult szósz-szörnyetegnek.

Amint a sikeres akció után visszahuppantam a nappaliban a kanapéra feleségem mellé, bevillantak az egy órával korábban, a pizzarendeléskor elhangzott szavai. Miközben én azon vacilláltam, hogy vajon milyen feltét is lenne jó az esti filmnézéshez – micsoda vad élete van a nagycsaládos felnőtteknek: házi mozi és pizza –, megjegyezte, hogy „úgyis valami szaftban tocsogót fogsz választani”. Ezt persze azonnal visszautasítottam, mert valahogy úgy gondoltam, hogy én a leheletfinom tészták, a pármai sonkák és a rukkolák világában érzem otthon magam.

Aztán persze egy csongrádira böktem rá: paradicsomöntet, tarja, kolbász, csípős paprika, tojás, sajt – élet, erő, egészség. Meg persze tocsogás a szaftban, pont úgy, ahogy a feleségem megmondta.

Szóval ekkor csapott belép villámként a gondolat, hogy atyavilág, ez a másik ember jobban ismer engem, mint én magamat. És az összes dolgommal együtt – és rengetegszer azok ellenére – úgy szeret, ahogy vagyok.

Valószínűleg ez a nők egyik szuperképessége, többek között amellett, hogy mindig tudják, hogy hol az elveszett fél pár zoknik másik fele, meg hogy fejben tartják az összes óvodai és iskolai rendezvény időpontját és minden egyes családtag születésnapját.

Mit adhatunk ezért cserébe? Nem sokat. Csak mindent. Ez a mai nap például pont jó alkalom erre. De higgyék el, a holnapi is pont ilyen jó lesz. Meg azután is. És azután is.