Filmkritika – A szerelmespár tragédiája

„Lehet közel a test, ha messze jár a lelke / Valami ilyesmi a szerelem, egy szeszélyes lepke. / És valakit egy kontinens választ el a másiktól. / Alá nem írt szerződés, mégis a halálig szól.” – hallható egy magyar rapper, FankaDeli egyik dalában. Szövényi-Lux Balázs filmje, Az első kettő arról az érzésről mesél, amit olyankor érzünk, amikor nagyon szerelmesek vagyunk, az élet viszont akadályokat gördít szerelmünk beteljesülése elé. Ez az akadály a kötelező búcsú, illetve az azután jelentkező messzeség. Noha az tény, hogy a mai emberek – éljenek bárhol a világban – már könnyebben tudják tartani a kapcsolatot egymással, a kapcsolat tartása egész mást jelent, mint átélni az intenzív szerelmet. Az első kettő szerelmes hősei, Sasha és Boldizsár külön utakra kényszerül: az amerikai lányt várja vissza a hazája, Boldizsárnak pedig maradnia kell itthon. Házasságkötési kísérletük az utolsó pillanatokban meghiúsul, így egyetlen napjuk maradt, hogy együtt, közösen megbeszéljék a jövőjüket. A rendező, Szövényi-Lux Balázs első nagyjátékfilmje ennek az utolsó napnak a történéseit meséli el, kiragadva a legfontosabb pillanatokat.

Több oldalról is megközelíthető, miért oly zseniális Az első kettő. Kezdjük mindjárt azzal, mennyire hiánypótló alkotásról van szó. A ma és a közelmúlt magyar filmje nemigen bővelkedik szerelmes történetekben. Ennek okát abban látom, hogy az alkotók többsége talán úgy érzi, nem elég rátermett ahhoz, hogy valami újat mondjon ebben a műfajban. Látva a filmet, azt mondom, nagy szerencse, hogy Szövényi-Lux ezt másképp gondolta. Mint időközben megtudtam, nagy adag önéletrajzi ihletettségről is beszélhetünk a mű esetében, és ez meg is látszik a film érzelmi mélységében. Ennyire őszinte, ennyire intenzív szerelemábrázolással csak nagyon ritkán találkozhatunk, még világviszonylatban is. Nekem hirtelen Richard Linklater alkotása, a Mielőtt felkel a nap (és annak folytatásai) jut eszembe. Férfi és nő szerelmi kapcsolatának ábrázolása meglehetősen ingoványos talaj, hiszen a kevésbé tehetséges alkotók könnyen átléphetik a giccs határát, és akkor az érzelmesből érzelgős lesz, a szenvedésből pedig szenvelgés.

Az első kettő se nem érzelgős, se nem szenvelgős. Tűpontosan megírt párbeszédek jellemzik, egyetlen hamis hang és/vagy túlzás nélkül. Minden pillanatban érezhető, hogy alkotójuk mennyire ismeri a főhősöket, illetve magát az élethelyzetet és az abból fakadó érzelmi viharokat. Ötletes megoldás az is, ahogyan a rendező keretbe helyezi a sztorit. Sasha álma – a valóságtól eltérően – színes, minden pillanata paradicsomi állapotot tükröz; az első nő és az első férfi teremtéséről és egymásra találásáról szól. A búcsúzással fenyegető valóság és a vágyott idill fikciója lép párbeszédbe egymással. Mindez valami észbontóan tökéletes kameramunkával tálalva – a kalapemelés Vass Gergely (Virágvölgy, Mintaapák) operatőrnek szól.

Végül, de nem utolsósorban a színészi játék. Az egyetlen nagy névnek, Drahota Andreának csupán epizódszerep jut, de az is nagyon emlékezetes. A főhősöket (a valóságban is amerikai) Hannah Saxby és Bergendi Barnabás alakítják. Az ő játékukat is épp az a mértékletesség jellemzi, mint az egész filmet. Úgy tudnak hatni a nézőre, hogy közben semmit sem visznek túlzásba. Olyasfajta természetesség sugárzik belőlük, aminek köszönhetően a néző egyszerűen képtelen kivonni magát a műalkotás hatása alól. A végén, a búcsú pillanatában garantált a katarzis.

10/10