Elmentek, mégis maradnak

A tikkasztó-izzasztó nyári hőségben nem akarok senkit sem „lefagyasztani”, de a vakációs időszakban furcsa – talán tőlem már megszokott – gondolataim támadtak. Azokról, akik elmentek és itt hagytak minket az élők között. Azt már többször írtam, hogy igazából nem halnak meg, mert végül is velünk maradnak, továbbra is velünk élnek. És nem kell feltétlenül szomorúnak lenni, ha rájuk gondolunk – én anyára, apára, nagyira és a nagynénémre –, főleg így nyáron, és felidézhetünk vidám emléket, amin most is jót derülhetünk, nevethetünk, mikor meséljük. Ez az okos elmélet.

Vásárhelyi kolléganőm, Kovács Erika mondta a minap: elhunyt Fenesi János, akit hatalmas kolbásztökeiről és nagyon szép mályváiról ismertünk meg és ismertettük meg az olvasókkal. Alig több mint három évvel élte túl feleségét, aki 2020 húsvétján hagyta őt egyedül. Megkerestem az erről szóló cikket – Erika írta –, majd azokat is, amiket én „követtem el” kolbásztök és mályva ügyben. Megelevenedett az alakja, a beszéde, ahogy lelkesen mutatta büszkeségeit. Nem lettem szomorú, mert jó volt emlékezni rá, azt hiszem mosolyogtam is, de a könnyeim mégis eleredtek. Szerettem, tiszteltem a Tatát és a Mamát, így szólították egymást. Most újra megtehetik.

És eszembe jutottak azok is, akiket 13 esztendei vásárhelyi létem alatt megismertem, például Baranyai Tóni, Imre Bálint bácsi, Talmácsi Zoltán, Kucsora István és szerkesztő kolléganőm édesapja. Már másutt élnek, mert „kell ott fenn egy ország”. Van. Kedves, szeretetre méltó emberek voltak. Kicsit a részeim. Mert nemcsak az élők, a halottak is meghatározzák, hogy hová tartozunk.